MILANO, NEGYVENHÁROM AUGUSZTUSÁBAN

Ne is keresd a porló törmelékben
szánandó kéz, hiszen halott a város.
Halott. S a végső dörrenés is elhalt
a Csatorna szívén. A csalogány is
alázuhant a magas klastrom-antennáról,
hol énekelgetett, alkonyra várva.
Kutat ne ássatok az udvarokban:
az élők többé már nem szomjúhoznak.
Duzzadt, veres minden hulla - ne illessétek őket!
Nyugodjanak csak házuk földje ágyán...
Halott, halott a város.



ÉS MÁRIS LESZÁLL AZ ESTE

Mindenki árván álldogál a földnek
napsugárral átszúrt szívén - és
máris leszáll az este.

Virágok közé hanyatlott ifjú asszony

Megsejthettük a titkos évszakot
éjjeli esők zihálásából,
fent szálló felhők szeszélyéből -
bölcsőkként ringtak álom puhán
s halott voltam én.

Félig felhők közt lebegő város
utolsó menedékem,
és szólongattak mindenfelől
hajdani kedves nők
és az anyám, ki ismét fiatal,
drága keze rózsát szedett,
s fejem köré fonta a legfehérebbeket.

Kinn éjszaka volt,
a csillagok pontosan követték
titkos pályájuk aranyívét,
s párává vékonyult létezők
csaltak rejtekhelyükre engem,
hogy kitárult kertekről szóljanak
meg az élet értelméről;
de nekem fájt a virágok közé dőlt
asszony utolsó mosolya.

SZABÓ FERENC fordítása

AZ ÚJ HOLDHOZ

Kezdetben teremté Isten az eget
s a földet, majd világító testeket
helyezvén föl az ég mennyezetére
pihenni tért a hetedik napon.

Évmilliárdok múltán a képére
s hasonlatosságára formált ember
pihenni egy kurta percre se térve
laikus értelemmel
- és mit se félve - a felhőtlen égre
egy októberi éjben
új világító testeket rakott föl,
hasonlókat az ősi
időktől fogva kerengőkhöz. Ámen.