|
A KOLOSTOR REGÉNYE A kolostor regényét - a híres, sokak szerint a legnagyobb élő portugál írónak tartott - szerző legjobb műveként fogadták. Különös, többszörösen összetett alkotás ez: történelmi regény, elbeszélés a Braganza-házból való V. János király idejéből (uralkodott 1705-1750 között); történelemfilozófiai esszéregény, annak a világtörténelmi fordulatnak az értelmezése, kommentálása, hogyan hanyatlott le a portugál birodalom; metafizikai, vallási-bölcseleti regény, "a" kolostor építése kapcsán mindannak a problematikának a felvetése és boncolása, amely az evilági tettek és szándékok, a túlvilági hatalmak, az isteni tervek, a gondviselés és a mindennapok zűrzavara kapcsán egyáltalán felmerülhet. Persze vérbeli, igazi regény is, valódi, bonyolult és mégis köznapi hősökkel, szerelemmel és halállal, szenvedéssel és elragadtatással, betölthetetlen vágyakkal és hétköznapi, törékeny boldogsággal. Az író szinte kegyelemszerűen talált rá a nagy témára. A mű annak a kolostornak az építése körül forog, amelyet - hasztalanul remélt utódja érdekében - fogadalomból emeltetett V. János, és amely egyszerre szimbóluma a féktelen nagyot akarásnak, a bábeli tornyot építeni óhajtó emberi őrületnek és az istenhez emelkedésnek, az irracionális és mégis mélyen emberi reménykedésnek, a csapdába, nyomorba, pusztulásba vivő téveszméknek és az emberen túli, tragikus fenségű hitnek. A kolostor építésének nagy motívuma meg is duplázódik a műben, amelynek cselekményében központi szerepet tölt be egy féleszű (vagy zseniális), szent (vagy gonosz őrült) szerzetes által kieszelt és megvalósítani vágyott repülő szerkezet. Az egymást is ellenpontozó, egymást rafináltan tükröztető alapmotívumok köré (és mögé) pedig felépíti a szerző az egész 18. század eleji Portugáliát, tájak és emberek, évszázados történelem és múló pillanatok ragyogó költőiségű panorámáját.
KŐTUTAJ Az író maga sem tagadta egy interjújában, hogy könyve első változatában inkább egy tudományos-fantasztikus ötlet kibontása volt, de a mű végső formájában már túlnő a modern technika regényén. Az alapszituáció: megrepedtek a Pireneusok, mindörökre eltűnt az Irati folyó. Az eredendően vékonyka rés szakadékban hasítja ketté a hegyláncot, és az Ibériai-félsziget - leválván Európáról - megkezdi különös utazását az Atlanti-óceánon. Geodéták, geológusok, búvárok, tudományos intézetek és nagyhatalmi kormányok kutatják a "tektonikus rejtély" titkait. A megállíthatatlanul sodródó kőbárka-félsziget mint "lassan forgó, álombeli körhinta" ring a tengeren. A Kőtutaj történelmi időben-térben a portugál lét szimbóluma. A félszigeten utazó, a csoda valóságát megérző-megélő szereplők sorsában szétválaszthatatlanná fonódik egyetemes és személyes vágy: a szabadság, a függetlenség, az igazság lehetősége. Három férfi és két nő utazik a kőtutajon, egyre messzebb az események miatt pánik-hangulatú világtól. Pedro Orce lesz a vezetője a véletlenül összeverődő társaságnak. José Anaico, Joaquim Sasso, Joana Carda és Maria Ouavaira őt és néma kutyáját követve utaznak keresztül egész Portugálián. Útjuk - előbb a Kétlovas nevű kis autón, majd Maria málhás kocsiján - egyben több évszázadnyi utazás szülőföldjük történelmében. Pedro Orce pedig egy andalúziai "dombok mögötti faluból" indul a történet végén utolsó útjára. A halott öreget társai nem véletlen viszik vissza arra a helyre ahol a "legrégibb európai ember koponyacsontját megtalálták". Mint ahogy az sem véletlen, hogy Pedro Orce akkor hal meg, amikor már "nem érzi a földet", a sziklasziget megállt. Sírjánál a csodatévő juharág "kizöldült, jövőre talán virágba szökken". A két férfi és a szívük alatt magzataikat hordó asszonyok pedig folytatják útjukat - "ki tudja, milyen jövő, milyen sors felé". Saramago féloldalnyi körmondatai rövid, tömör részmondatokból állnak - így az író alig tördelve a szöveget, az élőbeszéd lüktetésével, vibrálásával vagy elhallgatásaival, közbevágásaival varázsolja elevenné a leírtat. Mítosz és történelem, szimbólum és valóság nemes ötvözete a mély filozófiai és egzisztenciális kérdéseket oly könnyeden, eseménydúsan és szellemesen hitelesítő regény, amely - a modern világirodalmat kedvelőknek és értőknek ajánlható.
VAKSÁG A portugál író regénye úgy indul, mintha szokványos, pazar eleganciával megírt horror történet, enyhén misztikus krimi lenne. Egy férfi elveszti a látását, megvakul, látszólag minden ok nélkül, ám talán autója lehet a "bűnös" benne, mert az azt ellopó tolvaj is, az őt megvizsgáló szemorvos is elkapja a bajt, sőt mindenki, aki egyikükkel vagy a másikkal akárcsak felületesen is, de érintkezik. A vakság járványszerű gyorsasággal terjed, és a hatóságok természetesen úgy lépnek fel vele szemben, mint járvány esetén szokásos. Vesztegzárat állítanak, internálják az egyre gyarapodó számú vak férfiakat és nőket. A történet innentől - anélkül, hogy az író erőszakosan torzítana stílusán vagy elbeszélésmódján - egyre inkább Camus Pestiséhez kezd hasonlatossá válni. A vakság gyötörte mini társadalomban az "igazi" társadalom minden gondja és baja, az emberek egyéni tulajdonsága kiélezetten mutatkozik meg, a határhelyzet olyan éles fényt vet a világra és az emberi társadalomra, amilyenre egyedül a modell-leírások alkalmasak. De Saramago nem éri be ennyivel. A vesztegzár nemcsak az általa sújtott "populációt" gyötri, radikálisan megváltoztatja az őt létrehozó, önmagát a "vakoktól" megvédeni akaró környezetet is. Amikor a vesztegzár megszűnik, amikor a benne élők kiszabadulnak, immár egy egészen más közegben találják magukat. És innentől a nagy próféciák és nagy ellenutópiák modorában folytatódik a regény, amely három lépcsőben, szinte egymásból kibomló három külön regényben rajzolja föl a huszadik század végi nyugati típusú társadalmak kórképét. A mű mélyen pesszimista, és minden epikus szélessége, cselekményessége ellenére az olyanféle abszurd drámákra emlékeztet, mint Ionesco Rinocéroszokja. Reflexív hajlamú, gyakorlott olvasóknak ajánlható.
LISSZABON OSTROMÁNAK HISTÓRIÁJA Lisszabon ostromáról, Alfonz király idejéről szól Saramago remekbe szabott regénye, arról, hogy miként hódították vissza a keresztes vitézek Portugália fővárosát. Illetve dehogyis szól minderről. A dolog ott kezdődik, hogy Raimundo Silvának, a művelt, gyakorlott szerkesztőnek és korrektornak egy olyan mű kéziratával és szerzőjével kell foglalkoznia, amely Lisszabon ostromáról szól. A korrektor gondolkodóba esik: miképp lehetséges történelmi regényt írni, miként lehetséges egyáltalán a történelem, milyen buktatókat rejt magában az a tény, hogy valaha volt, ma tehát nem létező (és kérdés, hogy valaha létezett-e egyáltalán) dolgokról írjunk. Miközben a korrektor ilyesmin töpreng és töprengéseit részint megosztja a kérdéses mű szerzőjével, illetve magának beszéli el, illetve úgy véli, hogy elbeszéli valakinek, nos, mindeközben a korrektornak élnie is kell, természetesen Lisszabon, amely azonban a benne járó-kelőnek sem tűnik mindig igazán valóságosnak, hiszen hol ilyennek látszik, hol olyannak, a benne flangáló francia turisták például azt hiszik, Spanyolországban járnak. Hogyan lehet hát akkor évszázadokkal ezelőtti dolgokról írni, például arról, hogy a müezzin imára szólítja a még el nem foglalt Lisszabon iszlámhívő lakosait. A kacskaringókban, arabeszkekben, tudatos szálelvesztésekben páratlanul gazdag regény tulajdonképpen izgalmas nyomozás azután, hogy mi a valóság, mi a történelem, mi az irodalom. De, bár esszészerű betétekben fölötte gazdag Saramago regénye, azért korántsem értekezésszerű, sőt nagyon is életes. A korrektorral ugyanis mindig történik valami, sőt olyan sok minden történik vele, hogy nem is igen jut tovább a korrigálni kapott regényben az indító résznél, a müezzin imára szólításánál. Egyszerre mulatságos, filozofikus és ön ironikus a posztmodern regény.
JÉZUS KRISZTUS EVANGÉLIUMA A nagy portugál író szinte minden regényében azt kutatja, hogy mi a történelem. Nem azt, hogy mi történt; honnan tudjuk, hogy mi történt; hanem azt, hogy miben áll, egyáltalán miként lehetséges a történelem. E filozófiai alapozású, szinte lételméleti, történelembölcseleti regények legfőbb kérdése az alapé: mire támaszkodik, min épül fel, mi teszi lehetővé a történelmet, a kultúrát. A most magyarul is megjelent regényben, Jézus-könyvében ért el kutatásainak legmélyebb rétegéhez az író. Azt sugallja, hogy a történelem, a kultúra talapzata, bázisa a Jézus-történet, csak érteni kell hozzá, ezt az aspektusát kell kibontani. Természetesen nem a hívők Jézus- képét állítja a középpontba Saramago, hanem azt a Jézust, akiről kialakulhatott a hívők mítosza. Ennek a Jézusnak van egy földi, világias, köznapi arculata, ebben a vonatkozásban József, az apa alakja talán még fontosabb is, mint Jézusé. Arról a Józsefről van szó, aki a heródesi gyermekgyilkosság elől elmenekítette Jézust, a nagy lelkiismeret-furdalást hagyva rá. De van egy "égi" Atya is (bár Mária nem tud róla). Ez az égi Atya a sivatagban szól Jézushoz, Jézus legalább úgy hiszi, úgy tudja. (A regényben természetesen csak hatásaiban válik láthatóvá ez az Atya.) E kettősség, amelynek végtelenül finom és cizellált kidolgozása adja a regény első, nagyobbik felét, azután szinte magától megszüli a Jézus-mítoszt, amelyet - nagyjából az evangéliumok alapján - el is beszél az író. Csakhogy egy ilyen háttér birtokában az evangéliumi történet egészen más dimenziókat kap. És - éppen nem váratlan, ha persze fölöttébb furcsa csavar is - kiderül, hogy az alap maga bizonytalan. A történelem a semmire épül.Igen bonyolult, igen összetett, Jézus-könyv - elsősorban művelt, reflexióra hajló olvasók körében válik élményszerű befogadássá. |
