Apja katonatiszt és seborvos volt. Az apa foglalkozása miatt többször lakhelyet változtattak: 1766-tól Ludwigsburgban telepedtek le. Az iskolás Friedrich 13 éves korában itt írta az Absalon és Die Christen című színdarabjait, amelyek nem maradtak fenn. Hercegi parancsra, a szülei akarata ellenére 1773-ban be kellett iratkoznia a stuttgarti katonai akadémiára, ahol jogi tanulmányokba kezdett. A növendékeket brutális katonai módszerekkel nevelték, valószínűleg emiatt voltak még 15 éves korában is ágybavizelési problémái; emiatt kétszer keményen megbüntették. Titokban tubákot szippantott és a barátaival együtt tiltott irodalmat olvasott. Amikor 1775-ben az akadémiát áthelyezték Stuttgart belvárosába, Schiller szakot váltott és orvosi tanulmányokba kezdett, közben sok verset olvasott. Ekkor írta a Der Student von Nassau című drámát, amely szintén nem maradt meg. 1776-ban jelent meg nyomtatásban első verse, Az este és elkezdett dolgozni A haramiák című színdarabján is. 1779-ben letette az első orvosi vizsgát és elbocsátását kérte, de csak 1780-ban, a disszertációja megvédése után hagyhatta el a katonai akadémiát, immár katonaorvosként. Schiller 1781-ben fejezte be A haramiák c. színdarabját, amelyet még abban az évben név nélkül kinyomtatott. A darab ősbemutatója 1782. január 13-án volt a mannheimi színházban, óriási sikert aratott, főleg az ifjabb generáció körében a sajátosan schilleri pátosznak és olyan motívumoknak köszönhetően, melyek Schiller korára és Károly Jenő herceg zsarnokságára utaltak. Schiller a hercegi tilalom ellenére megjelent az ősbemutatón, emiatt Károly Jenő herceg az engedetlen írót 14 napra bezáratta és megtiltotta neki, hogy komédiákat és "hasonló dolgokat" írjon. A haramiák meghozta Schiller számára az elismerést, mindjárt első bírálója "német Shakespeare-t" látott benne. A szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszakán Schiller barátjával Andreas Streicherrel megszökött Stuttgartból és Mannheimba utazott. Ezt további utazások követték Frankfurtba, Oggersheimba és Bauerbachba. 1782 végén jelent meg az 1782-es év antológiája, amely 83, többnyire Schillertől származó verset tartalmazott, barátja később könyvet írt a szökésről. S. bauerbachi tartózkodása alatt 1783-ban összebarátkozott Reinwald meiningeni könyvtárossal, akivel együtt dolgozott, és aki később feleségül vette az író egyik nővérét. Itt fejezte be az Ármány és szerelem c. darabját és kezdte el a Don Carlost. Visszatérve Mannheimba 1783 szeptemberében maláriás lett, amely akkoriban gyakori betegség volt a mocsaras Rajna-völgyben. 1785-ig színházi íróként dolgozott, majd megismerte későbbi párját, Charlotte von Kalbot. 1784-ben bemutatták a Ármány és szerelem és a Fiesco című darabjait. Ennek ellenére Dalberg színházi intendens nem hosszabbította meg Schiller szerződését. Így az író eladósodott és majdnem az adósok börtönébe került. Károly Ágost herceg, miután megismerkedett a Don Carlos-szal, weimari tanácsosi címet adott Schillernek. 1785 áprilisában az író Lipcsébe utazott Körnerhez, aki kisegítette a pénzügyi nehézségekből.

1794-ben szoros baráti kapcsolat alakult ki közte és Goethe között, intenzív levelezés útján cseréltek eszmét terveikről és esztétikai kérdésekről. 1795-ben megalapította a "Hórák" című folyóiratot, amelyhez Goethét is megnyerte munkatársul, valamint az ellenfelek ostorozására megírják a Xéniákat (1797). Drámák helyett a kilencvenes években főleg történetírói műveket és esztétikai dolgozatokat, valamint balladákat és filozofikus költeményeket írt. A naiv és a szentimentális költészetről (1795) c. értekezésében Schiller az antik és a modern civilizáció megkülönböztetése alapján tett különbséget kétféle költészet között, és ehhez voltaképpen Goethe és a saját költészetének az összehasonlítása adta számára ötletet. E felfogás szerint az "antik világban" az ember és a természet összhangban van, és ennek megfelelően a költő magát a természetet szólaltatja meg, azaz "naiv" költő. Noha ez a világ már elmúltnak tekinthető, Schiller mégis ilyen költőnek látta Goethét a maga harmonikus, antik szellemiségével. Önmagát viszont "szentimentálisnak" tartotta, azaz a modern világ költőjének, aki ember és természet egységének megbomlását fejezi ki, és az elveszett naiv harmóniát eszmékkel próbálja pótolni. 1799-ben Schiller befejezte a Wallenstein című drámát, valamint Das Lied von der Glocke c. költeményt. Ugyanebben az évben, október 11-én megszületett leánya, Caroline Henriette Luise. December 3-án a költő családjával Weimarba költözött. 1800-ban befejezte a Stuart Maria, 1801-ben pedig az Az orléansi szűz c. drámáit.

1802. november 16-án átadták Schillernek a nemesi oklevelet, mely időponttól kezdve Friedrich von Schillernek nevezhette magát. Az ezt követő évben meghalt édesanyja, befejezte a Messinai menyasszony c. munkáját, majd 1804-ben a Tell Vilmos c. drámáját, és megkezdte a Demetrius megírását. Ebben az időben S. egyre többet betegeskedett. 1804. július 25-én született meg Emilie Frederike Henriette nevű leánya. Még életének idejében terjesztette róla egy újság, hogy halott. 1805 februárjában valóban súlyosan megbetegedett, és május 1-jén utoljára ment Goethével színházba. Május 9-én meghalt. Mindeddig feltételezték, hogy Schiller tuberkulózisban halt meg, melyet egy akut tüdőgyulladás okozhatott. Új genetikai vizsgálatok, melyeket Schiller megőrzött hajtincsein végeztek azonban azt mutatják, hogy Schiller súlyos ólommérgezésben szenvedett. Az ólom a szervezetébe a szobájában talált és analizált tapéta festékanyaga, ill. annak párlatának belélegzésével juthatott. Ezt erősítik meg azok a korabeli jelentések is, melyek Schiller rosszullétéről, hangulatingásáról tudósítanak életének utolsó időszakában. A korabeli boncolások azonban azt is kimutatták, hogy Schiller bal oldali tüdeje majdnem teljesen elhalt, veséje is majdnem teljesen feloldódott. A szívizomzat jelentősen legyengült. Versei közül kiemelkedő a filozófiai óda műfajában íródott A séta, A művészek dalszerű gondolati költeménye, illetve Az örömhöz (1785) című ódája, melyet Beethoven a IX. szimfónia záró tételébe emelt be, s lett az EU himnusza.