|
Remény
Álmodnak egy szebb, jobb
hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.
Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.
S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!
Dsida Jenő fordítása
Az örömhöz - 1. versszak
Gyúlj ki, égi szikra lángja,
Szent öröm, te drága szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
Ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
Mit szokásunk szétszabott.
Egy-testvér lesz minden ember,
Hol te szárnyad nyugtatod.
Milliók ti, kart a karba!
Gyúljon csók az ajkakon!
Túl a csillagsátoron
Él mindnyájunk édesatyja!
HÁROM
DRÁMA
Ármány és szerelem - Don Carlos - Tell Vilmos
Érthetően beszélek, ahogy
szoktam! Kegyes engedelmével! Excellenciád rendelkezik az ország dolgával! De ez
itt az én szobám! Ha folyamodványt nyújtok be excellenciádnak, majd kifejezem
legmélyebb tiszteletemet, de a faragatlan vendéget kihajítom az ajtón... kegyes
engedelmével!
(Miller, II.7.)
Az Ármány és szerelem Schillernek
egyetlen olyan drámája, amelynek témáját közvetlenül a maga korából merítette.
Lujza, a polgárleány és Ferdinánd, a nagyhatalmú miniszter fia, a dráma pozitív
hősei, megalkuvás nélkül harcolnak szerelmükért a régi világ ellen. Schiller a
legmagasabb fokra izzította szerelmük tüzét, ezért nem idegenkedünk ma sem
szavaik, érzelmeik túláradó lángolásától. Az Ármány és szerelem a világirodalom
egyik legmegindítóbb, leglelkesítőbb drámája.
Bár az ajkamon
Lebegne az ezer meg ezer ember
Ékesszólása, ki most, e nagy órán
Velem van itt, s lánggá lobbantaná
E szemek sugarát! - Mondjon le a
Természetellenes bálványozásról,
Mely elpusztít bennünket. Ó, legyen
Szemünkben az öröknek és igaznak
Példája. Még halandónak soha
Ilyen szent célra nem volt ennyije.
Hisz Európa minden királya hódol
A spanyol névnek. Járjon ön előttük:
E kéz egy tollvonása - és a földet
Újjáteremti. Adja meg nekünk
A gondolat szabadságát.
(Márki, III. 10.)
Nem véletlen, hogy a Don Carlos
Posa márkija majd két évszázad múltán is a szabadság eszméjének
megszemélyesítője. Ugyanakkor ez a darab nem minden hiba nélkül való. Bár
Schiller korhű kosztümökben lépteti fel a szereplőket, a történelmi hitelességre
azonban - Shakespeare nyomdokain haladva - ekkortájt még nem sok gondot fordít.
Schiller Tell Vilmos drámája az európai romantika kivételes pillanatát tükrözi:
egy eszme - a szabadság fogalma - eleven ragyogással világítja át az
emberábrázolást. Témáját hiteles és mondai eredetű eseményekből szőve - a svájci
kantonok 14. századi szabadságharcának korába visz. A címszereplő, a hős csak
megtestesíti népének etikai tisztaságát, lázadó szellemét. Az ősi
szabadságjogaitól megfosztott népet a Habsburgok helytartója gyötri fennhéjázva,
mígnem betelik a pohár, a szétszórt lázadók szövetségbe lépnek, s a népharag
elsöpri a zsarnokokat. A sokalakos dráma tudatosan törekszik arra, hogy
érzékeltesse a történet "kollektív" jellegét, azt a folyamatot, hogy az egyéni
bosszú és elkeseredettség - a kantonok közötti titkos szövetségben - nemzeti
forradalommá szélesedik. Tell, a szabadlelkű vadász és Gessler, a gőgös zsarnok
személyes küzdelme - a híres almalövési jelenet, a helytartó meggyilkolásának
képsora - csak felgyorsítja és drámailag összefogja a népharag feltámadásának
folyamatát. A színművet a schilleri ihlet emeli ki a "történelmi keretből" és
teszi mélyen költőivé. A középkori jelmezek mögött valójában a francia
forradalom "polgárai" szövetkeznek az emberi méltóság jegyében, s a "háttér", a
havasok, gleccserek, tavak, szelíd legelők képe sem egyszerű díszlet: az egész
eleven természet részt vesz az emberi közösség drámájában. fáit.
Emmához
Messze tűnő szürke ködkép
már a boldogság nekem,
csak egy csillagon időz még
sóvárgó tekintetem,
ám e játszi látomás
csillagfény csak, semmi más.
Ó, ha hosszú, síri álom
éjszakája szállna rád:
könnyel úgy borítna gyászom,
hogy szívemben élj tovább -
ám te tündökölsz, te nem
vagy halott, csak énnekem.
Édest éhező szerelmünk
Emma, véget érhetett?
S ami így, örökre eltűnt:
szerelem volt, azt hiszed?
Égi láng-e, mondd, amely
földi módon hamvad el?
Baranyi Ferenc fordítása
|
