|
Csak király
Cornelius Clemens konzul szólt:
"Kívánom,
hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
jó fazekas is kontár kerti munkán."
De egyszer szemlét tartott birtokán
s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
a többiek, mert az sután s ügyetlen
munkált az úton, tétován, ütése
saját ujját sebezte kalapáccsal.
Kedvetlenül fordul tiszttartójához
a konzul és szemével kérdi, mint van.
"Bocsáss meg", szól az, "mindent megpróbáltam
a kallótól a takács műhelyéig,
de ez bizony nem értett semmihez sem."
Cornelius Clemens most türelme - vesztve
ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
"Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?"
A rabszolga bánatfelhőzte arcát
sötét gőggel emelte: "Csak király."
A konzul hallgatott, részvéte felkelt
s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
S mert kegyes úr volt, így szólt: "Öljétek meg."
Fordította: Szerb Antal
Gyergyai Albert: Carl Spitteler
Luzernben, a regés tó partján,
tropikus zsúfoltságú kertjében, derűs és majdnem polgári jólétben, s inkább kora
közönyébe, mint hívei tömjénezésébe fáradottan, most ünnepli 75. születésnapját
a megaggult Európának tán utolsó töretlen aggastyánja az irodalomban. Nem
tartozott s nem tartozik semmiféle áramlathoz, iskolához, vagy divathoz. Távol a
haldokló naturalizmustól, amely pedig, épp az ő ifjúságában, oly megvesztegetően
kínálta kiapadhatatlannak tetsző kincseit, s túl az agyoncsigázott izmusokon,
amelyeknek kürtölése egy fáradt és vérszegény kor búfelejtője volt csupán,
Spitteler magánosan járt az útján, s magányából merítette minden monumentális
nagyságát s minden gótikus fonákságát. Nem hisszük, hogy a mi századunkból való.
Utolsó mohikánja ő talán annak a heroikus falanksznak, amely a tiszta és
transzcendens germánságnak sajátos, fényes erőpróbája volt, s amelynek mély
humusza Hammerfesttől Luzernig, a fjordoktól a vierwaldstätti tóig húzódik.
Hebbel és Ibsen, Wagner és Nietzsche, Böcklin és Spitteler, mindegyikük a maga
módján, s minden erejük latba vetésével, szívós és szinte reménytelen harcot
vívtak emberségük és művészetük teljes és korlátlan kiéléséért, bensőjük és
környezetük harmonikus egységéért, a művészi alkotás s az egyéni életforma
gyönyörű gyökerességéért és termőségéért, s mindezt egy iparos és üzletes világ
közepette, amelynek hervadt és hitetlen józansága görcsösen magyarázgatja
mindmáig, mire való a művészet, s mit is fejez ki az irodalom.
Spitteler - még inkább, mint társai - időtől s tértől független alkotó.
Romantikus, abból a fajtából, amely ifjan világhódításra indul, s aztán, belső
megbicsaklások és hírtelen összeomlások után, egy-tűzhelyre tereli minden
megtisztult lángját, s művészetté magasítja minden tépett becsvágyát. Csoda-e
hát, ha ily módon patetikussá feszül a forma s hogy minden ily műalkotás
örökösen magán hordja "az elföldelt álmok halottas-ingét?" Akinek,
mint a fiatal Spittelernek, eget vívó álmai voltak a hős-életről, és epikus
ábrándjai János papról és Saulról, Theseusról és Heraklesről, s aki, bár csak
fejében forrongtak, jobban hitt bennük, mint minden valóságban, s bennük élte ki
fiatal erejét és kedvét, annak, akár Hamletnek, örökké szűk lesz a szürke világ,
s nem marad más életformája, csak a heroikus művészet. Ennek a kohójába vetette
hát minden fölhalmozott életkincsét, s tizenöt évi vajúdás után, harmincöt
esztendős korában kiadta első és legsajátosabb művét:
Prometheus und Epimetheus-t.
E profétás prózában írt s ragyogó mitológiájú eposz gőgös és tiszta himnusza
marad mindazoknak, akik, mint Prometheusz-Spitteler, dacosan kitartanak enlelkük
mellett, és viharzó romantikájuk fiatal és szépséges töretlenségével gyűlölik a
földhöztapadtságot és a megalkuvást. A magában mindenekkel dacoló és a maga
osztatlanságáért mindenekkel harcba szálló életstílusnak első és tán
legteljesebb fölcsendülése ez Spittelernél. Nemcsak az ember heroizmusa ez, a
korlátos életpályát és a tökéletlen Kozmoszt feszegető emberéé, hanem az alkotó
művészé is, aki megvetve minden kész formát, s minden zsibbasztó irodalmi
babonát, eposzt ír, prózai eposzt, a század végén, eposz tele forró lírával és
fülledt és újjászült mitológiával. Nem tudjuk, hogy Prometheus tökéletes-e
műalkotásnak. Mintha a férfiúvá érett s mégis egyre tusakodó művész mindenét
bele akarná gyömöszölni, kábítóan gazdag és fárasztó e mű, amelynek belső zenéje
és gondolatköre Nietzsche Zarathustrájára emlékeztet, bár ettől egészen
függetlenül s három évvel korábban íródott. A kísérlet mindenesetre új és
férfias, aminthogy friss és vakmerő erőpróba minden egyes műve Spittelernek.
- Lírájában - amelyet kissé
tartózkodva élvezünk - hol törékeny lepkeszárnyakra köti
könnyebb vagy súlyosabb ábrándjait (Schmetterlinge), hol pedig zengő harangokkal
zúgatja el gyermekkorán s szűkebb hazáján mulató örömét (Glockenlieder).
Regényei közül Conrad der Leutnant,
amelyet az óvatosak legolvashatóbb művének tartanak, brutális és biztos kezű
tömörítése egy naturalista témának, az egésznek cselekvénye egyetlenegy
vasárnap, egyetlenegy kocsmában s egyetlenegy hős körül perdül le.
A Mädchenfeinde tiszta muzsika,
négy kézre komponált zongoraszonáta, két fiúnak s egy kis leánynak két napos,
kalandos kóborlása, erdőn által, folyó mellett, ismerős tanyákon keresztül,
napfényben, lombzúgás és rigófütty között, és ebbe az ujjongó és játékos
hangtornába bele-bele rivall olykor a nagyobbak sorsának komor és éles
diszharmóniája.
Gustav, amelyet idillnek nevez,
fölfrissíti s fölrobbantja az édeskés német falusi históriát - s hőse a bukott
élhetetlen diák, aki vad csikó módjára garázdálkodik a falujában s ezer homályos
ösztöntől hajtva már-már fölemészti önmagát - Gustav első, kissé kaotikus
vázlata Victornak, az Imago káprázatos poétájának.
Imago, akár Don Quichotte, a való
és képzelt világnak állandó s mindig megújuló egybeolvasztása, egy éretten s
fájón szerelmes, végső válaszútjára érkezett s a kisváros kedélyes poklába
szaladt modern Prometheusznak sorsában. A humornak és az epének, a legtisztább
érzelmességnek és a leglávásabb pátosznak, a kínosan pontos emberi
megfigyeléseknek s minden irodalmasság arculütésének gazdagon termő Kánaánja e
regény, legegészebb, bár legszemélyesebb munkája Spittelernek.
Fő műve, az Olympischer Frühling,
kísérletnek súlyosabb, erősebb és merészebb, de azt hisszük, szervetlenebb, mint
független alkotás. "Das Epos - vallja Spitteler, tanárának,
Burckhardtnak szavaival -
das Epos ist das königliche Vorrecht alles in lebendiges Geschehen zu
verwandeln"; s e királyi szabadalmával Spitteler pazarul visszaél. E
sajátos német jambusú, s majdnem nibelungi ritmus, s a hellasi istenvilág kissé
hűvösen hat ránk előszörre; s hogyha beljebb hatolunk szédítő távlatú
labirintusába, ez az idegenkedés csak lassan enged; meghitt svájci tájképek
nevetnek felénk, mint Umbria ege Rafael szentképein, s Ariosto szeszélye táncol
a még ifjú istenek lábainál. És csak egyes pihenőknél, ahonnan végiglátunk az
egész alkotáson, olyankor érezzük csupán, miben van részünk: eposzt élünk, a mi
eposzunkat, bár a legszebb nép legszebb mezében, s kiszakadottan mindenből,
nyűgös életünkből és szokványos irodalmunkból, szédülve eszmélünk egy magános
lélek makacs és el nem nyugvó viaskodására. Ez állandó viaskodás olyasmit sejtet
Spittelernél, mintha sosem adná meg azt, amit joggal megadhatna, mintha rabja
maradna előre megépített elméleteinek, s mintha csak márványtorzókat faragott
volna, amelyeknek befejezetlensége, igaz, élményesebb és izgatóbb ezer sima kis
remekműnél.
Legfrissebb munkájáról alig szólhatunk; kötött formájú mása ez legelső művének,
Prometheusnak, s csak kéziratból és töredékesen ismerjük. Lutry-ben, a Léman
partján, hallottuk először a
Pandora-éneket, s idehaza, Budapesten, olvastuk ez ének egyik
fragmentumát: himnikus látomásai ezek egy mindenen túl magasodó agg vatesnek,
aki immár szelíden járkál maga-emelte Olimposzán.
Mindenütt, fülledt eposzaiban éppúgy, mint nevető igazságokba s irodalmi
parabolákba szorított elméleteiben; ott dübörög, állandó zenekari kíséretként,
az örök és reménytelen romantikus monomániája, a romantikusé, kinek kicsi e
sáros Kozmosz, aki a meglévő világban megcsalódón, új világot teremt magának, s
magányában csak magát látja, időtelenül és tértelenül, minden kis sebével, s
minden mérték nélkül. Ezért a sok torzult és tetszelgő mosoly, a rakétás
paradoxonok, a fárasztó izomfeszülések; de ez is a forrása annak a forró és
zengő lírának, amely ott sír minden írásában, szétfeszít olykor minden
szervességet, s a művészetnek ritkult éterébe ijesztő elevenséggel vetíti be az
emberség testszagú árnyékát. Ugyancsak ez a titka az örökös erőpróbáknak: az
elfojtott hódítónak sóvár és kínos vágyakozása, a későn és szenvedéssel ért
művésznek súlyos és sziporkázó bizonykodása: idenézz, Európa, pirulj és csodálj.
Ma már minden seb csak emlék, s hetvenöt évvel a vállán, e Jókai-szemű és -kezű
aggastyán, akinek teremtőkedve és ereje ma is teljes hevével buzog, epétlenül és
higgadtan nézhet hátra és előre. Igaz, hogy az eliparosodott Németországban, a
Georgék és a Mannok kissé pállott szférájában, több rajongója akadt, mint
olvasója; az is igaz, hogy a franciák inkább a belga semlegesség szószólóját,
mint a tiszta epikust ünneplik Carl Spittelerben; de hívei tábora egyre erősebb
és elszántabb. Költészetét, költői elméleteit Svájc akárhány egyetemén nyilvános
kollégiumok méltatják; világnézetéről már disszertációkat írnak. Haemmerli-Marti
asszony és leányai, a Spitteler-oltár e lelkes papnői, városszerte szavalják
verseit, ünnepeken vagy hangversenyeken, olykor egy kertben, vagy napos réten, s
nem ritkán egy iskolának szomjas fiatalsága előtt, s buzgalmukat egyaránt fűti a
költő iránt vallott szeretet, szűkebb hazájuk dicsősége s a tiszta költészet
ereje. - A magyar literátor pedig, aki ma százszorosan messze sodródott a
maradék Európának minden vigaszos és eleven tüzétől, s aki korához és köréhez
kötve, szinte reménytelenül sóvárog a teljes és mindent magához ölelő művészet
után, a magyar literátor szivárványos szemmel néz ez agg felé, aki múmiás
mitológiák helyett magából fakasztott új mitológiát, aki, monumentális kor
híján, önmagát művelte monumentálissá, s aki előtt hódolva lengeti meg fakó és
szakadozott zászlaját.
(Budapest, 1920. május.)
Forrás: Nyugat 1920 9-10. szám
|
