A fa és a levegőég

I

Lámakolostor.
Nyújtózó függőkertek.
Hadtörténelem.

Gondolat-kövek:
szinte mozaikkockák
a várudvaron.

Napfény-ketrecben
fenn egy erkély tenyerén -
élő szivárvány.

Állok a ködben.
Szürke pont: halászhajó.
Árva trófea.

II

Csapzott fenyőfák
a tragikus láp körül.
Komor-konokul.

A Sötét vállán.
Egy szempár tava tükrén
árnyékom képe.

Sorban vonuló
tekergő mérföldkövek.
Vadgalamb-búgás.

Barna levelek -
Holt-tenger parti kincsek.
Néma ereklyék.

III

Elbújik a nap.
Vontatóhajó fürkész
buldogpofával.

Sziklafok résén
varázsvilágba látni.
Hűs jéghegy-álom.

A fényözönben
a kaptatónak: kecskék -
legelő lángok.

IV

A balgák polcán
poros postilla hever.
Ki se nyitották.

Szemfüles szarka
cikcakkol fontoskodva
át a kaszálón.

Bimbózó öröm.
A pomeráni lápból
köszöntő békák.

Ír, egyre csak ír...
Enyv a folyómederben.
A Styxen csónak.

Esőként lopózz,
halld meg a lombsusogást
s a Kreml harangját.

V

A szél megtörik
a hajthatatlan sziklán,
akár a hullám.

Jártam már ott is -
a meszelt vályogfalon
legyek nyüzsögtek.

Itt lángolt a nap..
Nagy fekete vitorla
idők vásznából.

Tarts ki csalogány!
A hant már mozgolódik -
ládd, álruhánk van.

VI

Egy repedésből
halott vizsgálgat bambán
a mennyezetről.

Valami történt.
Ezüstbe burkolt a hold -
Isten tudtával.

Hallom az esőt.
Titkot suttogok, hátha
bebocsáttatok.

Ürülő peron.
Elömlő nagy nyugalom.
Verdeső kétely.

VII

Feltarthatatlan.
Hangtalan kilőtt golyó -
elnyúló álom.

Hamuszínű csend.
Gyors léptű ős-óriás.
A part hűvöse.

Szelével elér
a tenger könyvesháza.
Oltalmába vesz.

Ember-madarak.
Virág-havú almafák.
A nagy-nagy Titok.

Felegyenesedni

Kilesve a legjobb pillanatot, sikerült elkapnom a tyúkot, ott volt a kezemben. Ám mintha kiszállt volna belőle az élet: olyan volt, akár egy összeszáradt, tolldíszes, ósdi női kalap, mely 1912-es igazságokat kiált világgá. Lógott az eső lába. Dörgött. A palánkból olyasféle szag csapott meg, mint mikor régi albumot üt fel az ember, olyannyira régit, hogy minden kép megfakult benne.

Bevittem a tyúkot a kerítés mögé, s eleresztettem. Ott egyszerre feléledt. Futott, ahogy a lába bírta. A baromfiudvar teli babonás tabuval. S a föld itt körül szeretettel és igyekezettel. Az alacsony kőfal majdhogy belevész a bokrok zöldjébe. Alkonyatkor halványan felparázslik, mintha az építő kezének százéves melegét őriznék kövei.

Kemény tél volt ez a legutóbbi, de lám, újra nyár lett, s a föld elvárja tőlünk, hogy felegyenesedjünk. Felszabadultan, bár óvatosan, mint mikor keskeny csónakban áll fel az ember. Sose felejtem el azt az afrikai élményt: kalandom a Chari partján. Ringó halászhajók, mosolygós, kék-feketés bőrű emberek, arcukon kétoldalt három párhuzamos forradással (a Sara-törzs jegyével). Hívnak, noszogatnak, hogy lépjek be egy fekete fatörzsből vájt kenuba. A lélekvesztő vészesen inog, ide-oda dülöng, bár guggolok benne. Lélegzetem is visszafojtom a nagy egyensúlyozásban. A szívem baloldalt, hát kissé jobbra hajtom a fejem. Zsebem üres, tartózkodom a széles gesztusoktól. A retorika nem ide való. Mi több: a retorika itt lehetetlen. Míg a kenu siklik a vízen.

Mervel Ferenc fordítása