Hazatérés

Sok fáradtság után végre itthon vagyok –
Törődött lélekkel beteg gyönge testben;
Arcomon a bánat halvány színét hordván –
Bár üdvöt kerestem.
No de semmi; már a szenvedésnek vége…
Csakhogy itthon vagyok valahára – végre!

Jól esik lelkemnek körülöttem látni
Kicsiny testvérimet, szerető anyámat,
Jól esik szemlélnem ezt a rég elhagyott
Barátságos tájat;
És addig szemlélem: hogy köny jő szemembe, -
Talán szenvedésim jutottak eszembe?!

De az anyai csók letörli a könyet:
Óh mondd meg én fiam, mért sirtál, mi bajod?
„Szememben jó anyám a viszontlátásnak
Örömkönye ragyog!”
- Jó lélek, ha tudnád fiad mennyit szenvedt:
Égő fájdalmában megszakadna kebled! –

Egyik kis testvérem a térdemre mászik,
Meglátszik hogy örül, arca mosolygásán;
Tapsol kis kezével: csakhogy már megjöttél
Édes Kálmán bátyám!!
Lásd, én ugy vártalak, olyan régen várlak…
Mikor jősz? mindennap kérdeztem anyámat.

Mezei virágból koszorút is fontam,
- Tudván hofy szereted te a szép virágot –
Mért jöttél oly soká?...Azóta koszorúm
Elhervadt, elszáradt; -
Óh ez a csunya ősz!...Hideg szelek járnak:
El kell most hervadni a szegény virágnak!

A másik kis kópé, az már csintalanabb,
Zsebemet kutatja: vajjon mi van benne?
De az oly üres, mint kevéssel ezelőtt
Volt gazdája keble…
Üres volt kebelem, benn’ csak bánat lakott:
Örömmel kezd telni mióta honn vagyok.

Mint a vihar után fészkére lelt madár:
Olyan az én lelkem, úgy vigad, úgy repdes…
Óh csak most érzem még: szenvedésem multán
Örülni mily kedves!
És míg boldogságom tetőpontját éri:
Újra megtanulok remélni…remélni!...  

Mit beszél az emlékezet
A nagy költő sirja felett?
Minő virág diszlik rajta?
S a szomoru-fűz kihajta?...
- Azt se tudjuk sirod hol van - -
Tán nem is az édes honban!
Eltemetett a fák levele,
Elénekelt daltársad – a fülemile;
Megsirattak a bánatos fellegek,
Az őszi szél örökölte szellemed:
Tán azóta tud oly búsan dallani –
Mint lantodnak bűvös-bájos hurjai?!...
Ábrándidból lett a fényes délibáb,
Mely az alföld sik határit lengi át…
Hol a Tisza, hol Duna folydogál,
S a „sivatag koronája” búsan áll;
Hol a „csárda romjai”-nál a gémen
Pusztai sas néz a napba kevélyen…
Messze, távol, vadvirágos bérc felett
„Sajgó” ormán fekete gyászföllegek;
Az egész táj képe olyan szomoru…
Sújt a villám, dörg az égi háboru, -
Mintha volna vészkiáltó csatadal
Mely „Kárpáttól Adriáig” fölrivall…
De végre a zúgó vihar kifárad,
Föllegei tovatünnek, elszállnak,
S a merengő csillagos ég tűn elé,
Néz a hold a csillogó hegyek felé:
Nézi ott a cserkoszorus bérc alatt
„János vitéz” Iluskával mint mulat…
Míg a lányok a faluban dalolják:
„Mit ér nekem az a magas menyország…”
És a pásztor furulyája közbe szól,
Dalt sirva a szerelem fájdalmiról;
A csalogány is hallatja énekét - -
Minden úgy van a miként te énekléd!
Minden úgy van: csak a lantod pihen,
S hurjain nem zeng az ének…istenem!
Hallgat a dal, és a szív majd megreped:
Sírba szállott a költészet teveled!
Mi belőle még azóta fel-feljár:
Csak az elhunyt nagy halottnak árnya már!
Mit beszél z emlékezet
A nagy költő sirja felett?
Minő virág diszlik rajta?
S a szomoru-fűz kihajta?...
- Azt se tudjuk sirod hol van:
Tán nem is az édes honban?! 

Felleg borúl a beszkédi sziklára…
Hejh, szomorú a magyarnak világa!
Szegény kurucz, két orczáján köny pereg,
Ráborúl a jó lovára, kesereg.

Késő éjjel; hullanak a csillagok,
Hazájokból bujdosnak a magyarok,
Elbujdosnak szabadságot keresni,
A rabhazát szabadokúl szeretni.

Kikelet van, fecske, gólya visszatér –
Minekünk meg most köszöntött bé a tél,
Mi most szállunk…merre? Isten tudja csak!
- Arra, hol nem csörgnek síró rabvasak.

Kengyelben van már a lábam, indulok,
Hajh, de százszor vissza-visszafordulok…
Fáj a szivem, sír a lelkem, ha látom,
Hogy ki az úr már ezután hazámon!

Ködbe borúl erdő, vár, hegy, völgy, határ,
Lován lába Lengyelország felé jár;
Búsan ballag a trombita szavára:
Hajh, de nem úgy, mint egykor a csatára!

Rági kardom a sok harczon csorba lettm
Gyöngyház-rakott karabélyom lrepedt;
Megérezték e hívséges fegyverek,
Hogy a kurucz ezután már csak kesereg!

Tarsolyomrúl a skófiom fesledez:
Rabházamtól elválásom képe ez;
Szomorú lesz bujdosásom, életem –
Mégis megyek: szabadságom szeretem!

Büszke vagyok, megalázzam magamat?
Lehajtsam a vasigába nyakamat?...
Igaz, nemes, nyakas kurucz nem hajol;
Inkább elteng az ég alatt valahol!

Ha Rákóczi bújdoshatik: mért ne én?...
Megverne az Isten, ha nem követném!
Nagyobb lesz ő bujdosva is, mint azok,
A kik miatt számkivetve sanyarog.

- Megyek immár nagy idegen országba:
Országtalan fejedelem szolgája;
Inségiben hívebb hive maradok, -
Igy szokták ezt az igazi magyarok!