1831-ben született az akkoriban Bács-Bodrog vármegye területéhez tartozó Baja városában. Apja Tóth György, a város vidékét is birtokló Grassalkovich család uradalmi számtartója, édesanyja Nichszty Teréz volt. A későbbi költő szeretettel emlékezett vissza gyermekkorára. Középfokú tanulmányait a bajai ferences gimnáziumban végezte, majd rövid ideig a Pannonhalmi Bencés Főapátságban volt papnövendék – első versei itt születtek. Pannonhalmáról egy év után betegsége miatt haza kényszerült térni szülővárosába. Felgyógyulása után Pécsett jogot tanult, de nem lépett ügyvédi pályára. Ifjúkorában az ókori klasszikusok közül leginkább Ovidiusért, a kortárs magyarok közül pedig Vörösmarty Mihályért és Kisfaludy Károlyért rajongott. Költői pályafutása kezdetén egy Pécsett kiadott emlékkönyvbe, valamint az Életképekbe írt álnéven. 1848-ban Baján nemzetőr toborzó felhívás jelent meg, s a költő csatlakozott a forradalomhoz, így a fővárosba került, ahol a Ludovicum növendéke lett. Tanárai között többek közt jelen volt Vasváry Pál is. Kiképzése után, a szabadságharc vége felé Perczel Mór seregébe jutott, jobbára hivatali munkát végzett. Az 1849-es bukás miatti elkeseredését Ki volt nagyobb című versében fejezte ki. Élete szabadságharc utáni szakaszában számos szerelmes verset írt; a megszólítottak életének különböző korszakából származó szerelmei lettek. Múzsáját és fiatalkori szerelmét Ninának hívták, azonban a szintén bajai származású hölgy férjhez ment, és rövidesen meghalt. Később Tóth az ő alakját próbálta meg másokban felfedezni: a második szerelme Irén, a harmadik a különös rajongásnak örvendő Erzsébet, majd az utolsó Matild volt. A négy asszony közül csak az elsőt tisztelte valódi nevén, a többieket álnéven említi. 

Budapestre került, majd munkára talált a Nagy Ignác vezette Hölgyfutárnál. Napi rovatokat vezetett, továbbá Nagy kiadta költeményei kötetét. Ezzel párhuzamosan az iránta érzett elismerés is növekedett, mások mellett Deák Ferenc is elismerően szólt róla. Erkölcsi és anyagi sikere tovább növelte alkotói kedvét: 1856 és 1861 közt a Hölgyfutár felelős szerkesztőjeként működött. Dalaitól csakhamar visszhangzott az ország. Rom, pusztulás volt ebben mindenütt. Dalainak rendkívüli hatása volt. Szívből énekelt, szívre is hatott. A szerelemnek bájolóan gyöngéd, szelíd örömtől üde, panaszosan epedő, csalódástól fájdalmas hangjai voltak azok, népies formában a legtisztább műdalokká emelkedve. Költészetének megragadó tulajdonságaiból és hatása egyetemességéből magyarázható, hogy összes költőink közt nincs egy sem, kinek annyi dala átment volna a nép ajkára, mint Tóth Kálmánnak. Hazafias költeményeit pedig szerte a hazában szavalták, melyek mind hirdetői voltak a nemzet hajnalának. Ő a forradalom utáni időszak legkiválóbb lírikusa. De megzendült lantján a családias érzés is, mely főként az anyja iránti szeretetének bensőség teljes hangjait hallatta. Megindult színműírói működése is, a Nemzeti Színházban zajos tapsok közt kezdik előadni darabjait. A drámaírás kedve különben még 1849-ben ébredt benne. Mint bajai ifjú írta Puszták rózsája címmel az első darabjait.  

Hét év után, 1857-ben, mikor már ünnepelt lírikus volt, egész véletlen adta kezébe ismét a drámaírói tollat. Következő színműve: Az utolsó Zách, a harmadik pedig az Egy királyné. Ezzel 1858-ban az akadémiai Teleki-díjért pályázott, s a 100 aranyat el is nyerte, éppen Szigligetinek egy gyöngébb darabjával, az Álmos cíművel szemben. Következő színműve A harmadik magyar király tragédia. Utolsó színműve A kis hóbortos című 1878-ban írt vígjáték. Alap gondolata bizonyára a költő házasságából ered: ő maga nem akkor sietett a leányt élettársává tenni, mikor az még gazdag volt, hanem mikor már megszűnt gazdag lenni. Élete utolsó évében, a békéscsabaiak állandó színházuk megnyitására Prológot kértek tőle. A megnyitás napján vonatra ült és a vonaton, míg Csabáig ért, megírta a Prológot, mely magán viseli saját költői egyéniségét. A költemény nagy tetszést aratott, melegen ünnepelték a költőt. Október 13-án azonban szélütés érte, ragyogó szelleme nem lángolt fel többé. 1881. február 3-án költözött el végleg, de szelleme bevonult nagyjaink Panteonjába.

Forrás: Dömötör Pál: Tóth Kálmán életrajza. Budapest, 1914.