|
Elmentem
Elmentem a fenyvesbe, hol
Égig ér a hegytetőzet,
S forrás omlik, mely meggyógyít
Vérző szarvast, vérző őzet,
S kérdezém: hogy meggyógyít-e
Mint az enyém, ily mély sebet?
És a forrás tompán zúgva
Azt felelte, hogy nem lehet.
Elmentem a szép erdőbe,
Hova a vándorok járnak,
Keresni az enyhet, árnyat,
A nagy, sötét, lombos fákat
A kérdém őket: nyugodalmat
Lelek-e én, még egy helyütt?..
És a lombok tagadóan
Csóválták meg sötét fejük.
Fölnéztem a nagy egekre
Szakadt szívvel, izzó fővel,
Oda, honnan vigasztalást
Annyi hivő, szenvedő lel.
S kérdém: hogy meggyógyítja-e
Az én nagy-nagy szenvedésem?..
S némán szólt-a végtelenség:
Nem gyógyítja meg az ég sem!
Megláttalak ekkor téged
Te gyönyörű, áldott angyal!
S meggyógyitál engemet egy
Nézéseddel, egy szavaddal.
Vissza adtad, a mit többé
Mi sem adott volna nekem –
Én gyógyító szűz forrásom!
Enyhe erőm! áldó egem!
Előre
A gárdának a jelszavát
Egész világ hangoztatja:
"A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: Előre!
Ezzel himzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
Akit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia
S kívánta a haza tőle:
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta
S ment a gyermek ment – Előre!
Csodálatos ifjú sereg,
Mely, nem tudni: hogyan támadt,
Napok szülték s mégis, mintha
Szülte volna három század.
Most rohannak…pusztító tűz...
A fele már ki van dőlve...
Most elnyeli a füstfelleg…
Meghaltak tán? – nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mint ott voltak…egymás mellett
A fiú és édes apja.
Apa elhullt – és a fiú
Ráborult a vérző főre:
"Csak egy szót még édes apám!..."
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: Előre!
Oh drága kincs, melyet annyi
Sírhalom-föld be nem fedett…
Szó, a mely – bár némán – kiált...
Mit elvinni nem lehetett.
Ott van a zúgó erdőkbe –
Beírva az arcredőkbe –
Csontok közé, mik széthulltak...
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer lesz: Előre!
Szabad sajtó
Még elvehetik vagyonod,
Vagy katonának gyermeked,
Emberi kéz gyűjtötte azt,
Ez meg anyától született.
De felforr vérem, mikoron
Az bántják, mi az istené,
És gátot mernek vetni a
Gondolatok, eszmék elé.
Azt mondják, hogy a gondolat
Föllázítja a tömeget,
Lázítani csak rabokat
S otromba szolgákat lehet.
A szabad népnek esze van
S csak igazságra hallgat az,
Ettől pedig más nem remeg,
Csak a ki bűnös, aki gaz.
Biztonságról beszélnek ők,
De én ezen csak nevetek;
Biztosság ott, ahol egy kis
Betű is félelmes lehet!
Hol, melynek védni kellene
Az ország javát s örökít,
A gyáva géppé vert erő
A holt sorokat őrködik!
Sajtó ide, amely szabad!
Mert addig minden ámítás,
Ott, ahol rab a gondolat,
A tett is hogy lehetne más?!
A a lánc nektek is nehéz
És kezetek azt leveszi:
Ne a lábon kezdjétek el,
A lelken kell azt kezdeni!
Követválasztáskor 1865
Az utcákon éltetik nevemet,
Én itt benn a szobában hallgatom,
Őrizve a te beteg ágyadat
Én jó anyám, szenvedő angyalom.
Mosolygasz, hogy e zaj tetszik nekem,
De látod – látod: hogy ne tetszenék?!
Most hiszem, hogy tettem valami jót,
S ezt visszaadja ím nekem a nép.
De bár százak harsogják künn nevem,
És harsognák még ezer annyian:
Nem lenne olyan édes, mint midőn
Te annyit súgsz csak: édes jó fiam!
Szerelmeim
A kis Ninácska, a kis őz,
Első szerelmem ő vala:
Költővé – vagy mi is vagyok? –
Úgy lettem én, ő általa.
Kicsit hiú, de mély szivű,
Férjhez ment s meghalt oly korán –
Egész szerelmünk abból állt:
Hogy kezét egyszer megfogám.
Irént is tán szerettem én,
És ő is talán szeretett,
Ha a gyötrés, az üldözés
S a kinzás szerelem lehet.
Szavunk kés…tetteink gyilok –
Egymást szüntelen vérzők,
- S még is nehezen hagytam el,
Gyülöltem bár, szerettem őt.
De Erzsikém szelid vala,
Mint májusi nap alkonya,
Ki értem mindent áldozott,
És tőlem mit sem kért soha.
Ő volt az egy, ki engemet
Igazán, nagyon szeretett,
Azt se tudom, hogy hova lett:
De bárhol isten áldja meg!
S Maild?..., Matild oly szép vala!
Tudta is azt, hogy bámulom;
És egyszer – őrjitő gyönyör –
Szeszélyböl tette ezt, tudom;
Kegy lett volna királynak is,
A mire engem méltatott…
Örökké álomnak hiszem
Ez üdvözitő szép napot.
…Most már hajamba dér vegyül
És lassabban dobog szivem;
Tudok is bölcselegni már,
Ah de még lemondani: nem!
Oh szerelem! te egyedül
Igazi nagy…nagy gyönyörünk!
- Mért is élünk, ha szeretni
És szerettetni megszününk?!
Forrás: MEK
|
