|
Első szerelem
Úgy emlékszem, akkoriban szinte sohasem jelent
meg képzeletemben határozott vonásokkal egy nő képe, egy nő iránti szerelem
látománya, de mindenben, amit gondoltam, mindenben, amit éreztem, valami újnak,
kimondhatatlannak, édesnek, nőinek a féltudatos, szemérmes előérzete
rejtőzött...
APÁK ÉS FIÚK A mi korunkban a leghasznosabb a tagadás, tehát mi tagadunk, mondja a mű főhőse, a nihilista Bazarov, akinek bakunyini radikalizmusa, egyetemi diákra jellemző lázadó szelleme, természettudományos érdeklődése mind-mind valami szükségszerű forradalom közelgő kirobbanását jósolja, a múlt egyfajta végképp eltörlését. Az ő közte és az idősebb szereplők közt folyó vitákból lecsapódó társadalomkritika az, ami a lenyűgöző irodalmi nyelv mellett felejthetetlenné teszi a regényt. Generációk közti szakadék, érdek- és értékellentétek felülmúlhatatlan ábrázolása ez az 1862-es mű, amely már a maga korában élő klasszikussá avatta szerzőjét; Tolsztoj, Dosztojevszkij és Csehov példaképévé, akik mellett jelenleg is biztos pozíciót birtokol az orosz (és világ-) irodalmi panteonban. Turgenyev sajátos hangja - főhőse, Bazarov kijelentésével egyetemben: Az ember jó, a körülmények rosszak - a legjelentősebb orosz írók remekművein keresztül ver visszhangot fülünkben.
A puszta Lear királya A világirodalom halhatatlan regényalakjai, drámai hősei sikerrel állják a harcot a múló idővel: szavaik, szenvedélyeik, sorsuk példája a mához is szól, ma is időszerű. Különösképpen elmondhatjuk ezt Shakespeare művészetéről: egy-egy klasszikus hősének kései utóda közöttünk, az életben is felbukkan olykor. Találkoztunk Othellókkal, Falstaffokkal, Hamletekkel, sőt III. Richardokkal is: indulataikban, életük tragikumában vagy tragikomikumában, beteljesülő sorsukban a nagy drámaíró hősére ismerünk. Lírai szépségű kisregényének hőse, Martin Petrovics Harlov, valóban évszázados mozdulatlanságba dermedt végtelen orosz pusztaság Lear királya: jósága, apai kiszolgáltatottsága, leányainak önző álnoksága a shakespeare-i dráma tragikumát és jellemfestő erejét idézi.
A NIMFÁK Karéjban elnyúló, csodaszép hegyek láncolata előtt álltam; fiatal, zöld erdőség borította a hegyeket tetőtől talpig. Felettük átlátszóan kéklett a déli ég; játékosan ragyogott a magasból a napsugár; lent serény patakok csacsogtak, félig eltakarva a fű alatt. S eszembe jutott egy réges-régi monda; az, amelyik arról szól, hogy a Krisztus születését követő első században egyszer egy görög hajó haladt az Égei-tengeren. Dél volt... Csendes idő. És hirtelen a magasból, a kormányos feje felett, tisztán és érthetően ezt kiáltotta valaki: „Amikor a sziget mellett haladsz, kiáltsd el hangos szóval: – A nagy Pán halott!” A kormányos elámult és megrémült. De amikor a hajó a sziget mellett haladt, engedelmeskedett és elkiáltotta: „A nagy Pán halott!” És abban a pillanatban, a kiáltásra válaszul, az egész messze nyúló part hosszában (pedig lakatlan volt a sziget) hangos zokogások, sóhajtások és hosszú, panaszos kiáltások hangzottak fel: „A nagy Pán halott! Halott!” Ez a monda jutott az eszembe... s egyszerre különös gondolatom támadt: „Mi lenne, ha én is elkiáltanám magam?” De a körülöttem ujjongó környezet nem engedte meg, hogy a halálra gondoljak – és teljes erőmből ezt kiáltottam: „Feltámadott! A nagy Pán feltámadott!” És csodák csodája! – abban a pillanatban a zöldellő hegyek széles karéján végig egybecsendülő kacagás, vidám beszéd, hangos taps csattant kiáltásomra feleletül. – „Feltámadott! Pán feltámadott!” – morajlottak a kedves fiatal hangok. S előttem minden nevetésbe kezdett, s ez a nevetés ragyogóbb volt a magasságból sugárzó napnál s élénkebb a fű alatt csacsogó patakoknál. Könnyű léptek siető dobogása hangzott, a zöld lombsűrűségen át hullámos-redős tunikák márványfehérsége s mezítelen testek életes rózsaszíne villant... Nimfák, nimfák, driádok és bacchánsnők futottak le a magasságból a sík mezőre!... Egyszerre bukkantak fel valamennyi erdőszélen. Fürtök kondorodnak az isteni fejeken, formás kezek koszorúkat és timpanonokat emelnek a magasba – és amerre futnak, nevetés, ragyogás, olimpuszi nevetés fut velük együtt. Az élen egy istennő száguld. Magasabb és szebb valamennyinél. Vállán puzdra, kezében íj, lobogó fürtjein a hold ezüst sarlója. Diána, te vagy? De hirtelen az istennő megáll... s nyomban utána megáll valamennyi nimfa. Elhalt a csengő kacagás. Láttam, amikor a hirtelen elnémult istennő arcát halálos sápadtság lepte be, s láttam, hogy vert gyökeret a földbe lába, szája leírhatatlan rémülettől nyílt ki, távolba meredő két szeme kitágult... Mit pillanthatott meg? Hova nézhetett? Arrafelé fordultam, amerre az istennő nézett.
A látókör legszélén, az alacsony mezőség
vonala mögött, tüzes pontként arany kereszt égett egy keresztény templom
tornyának az ormán... Az istennő ezt a keresztet pillantotta meg. A széles erdőség tovább zöldellt... s csak helyenként villantak át s tünedeztek el bizonytalan fehér foltok a lombok sűrű hálóján keresztül. A nimfák tunikái voltak-e vagy a völgyek mélyéről felszálló párafoltok – nem tudom.
De mennyire sajgott a szívem azért az eltűnt
istennő-rajért! |
