A 19. század végeztével a norvég irodalom és az európai kultúra első vonalában tartozó író. Undset a dániai Kalundborgban született, de két évesen családjával Norvégiába költözött. Apja tekintélyes, nagy tudású egyetemi professzor volt, a régészet, néprajz és a középkori skandináv nyelvészet tudósa. Az izgatottan érdeklődő és iskoláiban kitűnő tanuló leány az apai tudományt szerette volna folytatni, s már kamaszkorában jó stílusú, mesélőnek bizonyult. De még középiskoláit sem fejezhette be, amikor a nagyszerű apa, a példakép korán meghalt. A hátramaradottakra szegénység következett. Meg kellett élni, valamiféle állást kellett találnia. Tíz évig végzett titkárnői munkát, a tanulást azonban nem hagyta abba. Munka után éjszakáig olvasott, tovább képezte magát a norvég történelemben és régiségtanban. Ha alkalma volt, levéltárakba is eljárt, tudta olvasni az okleveleket (ezt még apjától tanulta), értett latinul, könnyen sajátította el a modern nyelveket is. És egyre céltudatosabban írt. 1924-ben katolikus hitre tért, és belépett a domonkos harmad rendbe. 1940-ben az Egyesült Államokba kellett menekülnie, mert ellenezte a náci Németországot és a német megszállást, de a II. világháború befejeztével, 1945-ben visszatért hazájába. Otthon töltötte a haláláig még hátralévő négy esztendőt. Ekkor már keveset írt, betegeskedett, de világtekintély volt, mint nagyon kevés nő az emberiség történetében.

El kellett jutnia odáig, hogy kutathasson és történelmi regényeket írhasson. Ezt az irodai teendők mellett nem tehette. A hivatali munka közben azonban éles szemmel látta meg a társadalmi visszásságokat. Amit leghamarabb észrevett, az a nők alárendelt helyzete és a gyermekek iránti felelősség gyakori hiánya volt. Talán kezdetben ő maga sem volt tudatában annak, hogy első regényeivel a női egyenjogúság és a családi élet erkölcsi tisztaságának a harcosa lett. Olvasói és a kritikusok azonban azonnal felfigyeltek erre a tényre. 1911-ben 23 éves volt: ekkor jelent meg Jenny című regénye, majd hamarosan a Szegény sorsok című novelláskötete. Ezek olyan sikert arattak, hogy hamarosan abbahagyhatta a kényszerű irodai munkát. Korai sikerei után az olvasóközönség és ennek folytán jó néhány könyvkiadó igényelte a kritikai élű társadalmi regényeket. Kénytelen volt észrevenni, hogy a női egyenjogúság fontos harcosának tudják. Témavilága tehát jó ideig a női sorsok ábrázolása, a női és férfi jellemek szemléletes rajza volt. Kiderült, hogy a jellemábrázolásnak is mestere. Legfőbb igénye azonban a hazai középkor felidézése, és ami ehhez nélkülözhetetlen: ennek a kornak történelmi és régiségtani felkutatása. Otthon, Norvégiában már ismert, népszerű író volt, amikor 38 éves korában - 1920-ban - megjelenhetett fő művének a háromrészes Kristin Lavransdatter első kötete, hogy utána néhány év alatt megírja a második és harmadik részt is. Egy modernista trilógia a középkori életről Skandináviában, egy nő életét mutatja be születésétől haláláig. Ezért a művéért, valamint Olav Audunssonról szóló, 1925-ben és 1927-ben megjelent két könyvéért 1928-ban irodalmi Nobel-díjat kapott: mindenekelőtt a középkori északi világ nagy erejű, elmélyült festői ábrázolásáért.

A norvég 13. század utána se hagyta nyugton. Következett a kétrészes Olav Audunsson című regény a 13. század norvégiai magánéletéről, családi viszonyairól, hitvilágáról. Figyelemre méltó regénye a Pogány szerelem. A többi írása mind a modern női élet problémáit, elsősorban a férfi és a nő viszonyát vizsgálják; könyörtelen morális érzékkel, de egyszersmind vigasztalan éleslátással rajzolják a szenvedély, a bűn és a szenvedés világát. Aki a Kristin után olvassa ezeket a műveket, meglepve eszmél rá, hogy Undset világából ebben az időben jóformán teljesen hiányzik a vallás gondolat- és érzésköre. Csak e regények legutolsójában hallunk néhány súlyos mondatot egy mellékalak szájából: A mi nemzedékünk sohasem lehet boldog avval a neveléssel, amelyet kapott. Végzetünk oka kicsinyes, árva mivoltunkban rejlik. Könnyebb volna jónak lenni, ha hinni tudnánk valami közös jóság-nevezőben. Ez a néhány mondat sejthető fénnyel világít rá az ösvényre, amelyre rálépett.