Kitűnő megjelenésű, vonzó tekintetű, asztal mellett kellemesen beszélgető férfi volt, akinek szelíd derűje mögött kemény felelősségtudatot lehetett mindig érezni, de ez a férfias komolyság szelíd mosoly, mindenkihez méltányos udvariasság felszíne mögé húzódott. Szerkesztői és kiadói szerették, mint munkatársat; írók, költők, ügyfelek szerették, mint szerkesztőt vagy közhivatalnokot (mert néha az is volt). És élt mindössze 45 évet; gyermekkorától fogva súlyos, halálos veszélyű betegségek kínozták szervezetét. Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.

Föld nélküli szegényparasztok leszármazottja, apja MÁV-pályamunkás, megrokkanása után sorompóőr. Szülővárosában, Nyíregyházán tanítóképzőt végzett. Akkor kezdte el a tanyabokori tanítóskodást, amikor a németek megszállták az országot. Munkaszolgálatra hívták be, de Pozsonyban megszökött és a nyilasok elől bujkálva Nyíregyházára gyalogolt. 19 éves korától rövid szünetekkel hat éven át súlyos tüdőbetegség gyötörte és kórházba kényszeríthette. Felgyógyulása után, 1949 tavaszától kollégiumi vezető és megyei tanácsi előadó volt szülővárosában. 1950–1954 között Budapesten az oktatásügyi minisztériumban dolgozott. 1954 őszén elküldte verseit Illyés Gyulának, melyek támogatásával jelentek meg az Új Hang c. folyóiratban (1955). Még ebben az évben kiadták Ereszalja c. verseskötetét. 1954 végén a Tankönyvkiadóhoz került, ahol 1960-ig népművelési kérdésekkel foglalkozott, több irodalmi tankönyvet szerkesztett. 1958-ban hat versét beválogatják a Tűz-tánc c. antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. kötete országos érdeklődést kelt, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyel költészetére.

A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye egy-egy Váci-vers. 1960-tól az Élet és Irodalom c. folyóirat munkatársa, 1961-től az Új Írás szerkesztő bizottsági tagja, 1964-től haláláig szerkesztője. 1963-ban Szabolcs-Szatmár megye országgyűlési képviselőjévé választották. A hatvanas évek elején irodalmi törekvései, közéleti elkötelezettsége miatt támadások érték. E támadásokról nyilatkozott az Élet és Irodalomban (1965). Prózai írásait, tanulmányait, esszéit, irodalompolitikai cikkeit, vitairatait A zsezsemadár (1964) c. kötetbe gyűjtötte össze. Íródelegációk tagjaként járt a SZU-ban, Olaszországban, Franciaországban, Csehszlovákiában és Kubában. Életében megjelent utolsó kötetének (Eső a homokra) sok költeményét utazási élményei ihlették. 1970 áprilisában kormányküldöttséggel Vietnamba utazott. Ott született meg az Azóta c. verse. Agyvérzés következtében halt meg; Magyarországon temették el. Köteteit felesége Juhász Mária irodalomtörténész gondozza. Személyét és munkásságát átértékeli halála után 34 évvel kiadott 1956-os Naplója, költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezése adja. A népi realista formai hagyományokat követő költeményeit őszinte, közvetlen hang, élet- és emberszeretet jellemzi. Verseiben feltárul hevülékeny, mindent érzékenyen átélő egyénisége, a szerelem tiszta ereje, áldozatos közéleti küzdelme és harca a testi fájdalommal. Nevét több intézmény, iskola, művelődési otthon vette fel. 1960-ban SZOT-díjjal tüntették ki. A Magyar Televízió dokumentumműsort sugárzott életéről és pályájáról (1970).