VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

A költő születésének hetvenedik évfordulójára (1994) jelent meg a válogatott kötet, egy, a rég eltávozott költőtől oly távoli időben, hogy szinte irodalomtörténeti dokumentumként hat. A mélyről jött, későn indult, azután igazi pártállami karriert befutott, naivitása, illúziói, nem utolsósorban származása miatt a rendszerhez tán legszorosabban kötött és megkötött, érdemei felett becsült költőt ma már a feledés homályából kell kiszabadítania az olvasónak, tulajdonképpen először kapva lehetőséget arra, hogy elfogulatlanul alkossa meg róla és művéről ítéletét. A válogató, Finta Éva kiváló munkát végzett, egyszerre sikerült Váci Mihály legjobb, legjellemzőbb verseit összegyűjtenie, és egyúttal a költői pálya ívét is kirajzolnia. Azt az ívet, amely a kétségtelenül tehetséges, ám a mesterséget alig-alig ismerő, a versbeszédet eleinte csak törve bíró kezdőtől az egyre rutinosabb, egyre merészebb, mind nagyobbra törő, majd az olcsó jelszavaknak bedőlő, azokat visszhangzó, még később a saját csalódását, kimondani egészen soha nem mert-tudott keserűségét azért mindig megérzékítő, végül a halállal, tragédiával küzdő, egy-egy sor, versszak erejéig nagyot alkotó művészig ívelt (Abroncs; Hasonlatok; Távoli csillag; Verseim; Irodalom; Körüldobálva késsel; Ébredés; Leg-korszak; Ez történt Magyarországon; Huszadik század; Százhuszat verő szív stb.). De vannak szép, telt érzelmiségű, igazi költői látásról árulkodó sorok a gyengébb, vagy gyenge versekben is, és végül nem tagadható meg a rokonszenv a versek mögött álló, a versekből is kirajzolódó személyiségtől, attól, aki valóban feltette életét valamire, és ehhez az elkötelezettségéhez szinte hősiesen ragaszkodott. - Annak idején sok Váci-válogatás jelent meg, de ezt a mostanit - az utókor rostáló szemléletét és tágabb perspektíváját - egyik sem helyettesítheti.

IDOMÍTGATÓ

Szelíd szerettem volna lenni,
mint margaréták kinn a szélben,
- de vissza kellett marni ennyi
idomítgató szenvedésben.

A testem, mint hűséges állat,
szolgált volna, de le-roskadt,
- s kidőlt lovam nyakára dőlve
néha kellett hogy felzokogjak.

[A láger-lakók bőrén?]

A láger-lakók bőrén a hallgatag
számsor, halálos bélyeg
nem oly örök, mint testemen maradt
nyoma forró ölelésnek,
az első kézfogásod csontomig
a tenyerembe mélyedt,
húsomba forrt, mint akit megvallatott
istenítélet.

Szemed első tárulása, mellyel
eged felröpített engem,
ó, az a fény szemüregeimbe ült
s csak az ragyog már a szememben.
Mélyen mibennünk fájó meder
terelte sorsunk,
hogy mint a folyamok zokogása,
így egymásba omoljunk.

Felcserélt szenvedélyek

Fájó, nehéz az olyan szerelem,
amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
melynek kevés, ha a test meztelen,
s fogasra dobva kinn marad a lélek.

Érzékeink, sorsunk s az értelem
vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
bőrünk agyunk, tudatunk részegen
habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
a láz, - a harc, rajongás, fegyelem,
s egymást örökké felcserélve égtek
a cél, gyönyör; a csók, történelem,

- hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
s vív, sír bennünk - s én Veled, Te velem.