A századforduló táján a nemzetközi irodalmi közvélemény a kor egyik legnevezetesebb és legnagyobb hatású európai költőjének mondta. Flamand származású, de francia ajkú gazdag kereskedőcsalád sarja volt. Mindazonáltal Emile Verhaeren is beszélte, a helyi dialektust. (fotón: Emile Verhaeren és Marthe Massin).   

Középiskolai tanulmányait egy jezsuita kollégiumban végezte. Utána a leuveni katolikus egyetemen hallgatott különböző jellegű órákat, de főleg irodalomtörténetet, esztétikát és művészettörténetet. A flamand festők — Rembrandt, Rubens és a többi ízlésformáló nagyok — alapos tanulmányozása erős nyomot hagyott korai versein. Ezután jogi tanulmányokat folytatott és itt írta első műveit. 1881-ben a La Jeune Belgique folyóirat munkatársa lett. Első verseskötete, a 28 éves korában megjelent A flamand nők című gyűjtemény azokat a derűs életképeket fogalmazza meg, amelyek együtt alkotják a már régóta klasszikus flamand festők világát. Stílusukban ezek a versek az akkor — a nyolcvanas években — éppen divatos parnasszista irányhoz kapcsolódnak. Következő kötete, A szerzetesek mintegy búcsúzás a vallásosságtól, és a társadalmi gondok felismerésének lélekbeli válságait tükrözi. Ez a két könyv a költő flamand otthonának képeit ontja világgá, hangsúlya azonban a szegények, a közös gondokat hordozók iránti részvéten van. De a szegénység, a munkanélküliség, az elhagyott tanyák, a sztrájkoló munkások látványa eltávolítja a múltat őrző egyháztól. Versei jelzik idegállapota romlását. Idegzetének állapota világnézetét és költészetét pesszimistává teszik. Ez azonban nagyon is megfelel a századvég általános kiábrándultságának. Idegállapotának és világnézetének elkomorulásához kétségtelenül hozzájárul első házasságának a rosszra fordulása. 

1887-ben az Esték című kötetben ismét rátalált igazi énjére. A kilencvenes években elkövetkezik az új szerelem, a második házasság és a megtalált boldogság. 1891 nyarán feleségül vesz egy tehetséges akvarell festőművészt (Marthe Massin), akivel két évvel korábban ismerkedtek meg Brüsszelben. Egymás után három verseskötete is a boldog szerelmet, a lélek megtalált összhangját, a szépségek lélekgyógyító erejét ünnepli. (Kísérteties vidékek, Álombeli falvak, Csápos városok) A századfordulón és az azt követő években a panteizmus végre elérhető lelki békéjében, a boldog nyugalmú otthonban kiteljesedik az ifjúkor óta olyan fontos alapélmény: a flamand otthon. 1904 és 1911 közt gyűlnek össze azok a költemények, amelyek az Egész Flandria című kötetben jelennek meg. A századelő szorongásos, rosszat váró — nem hiába váró — és gyakran inkább a valóságtól elforduló, önmagába forduló irodalmi életében egyenesen szenzáció volt az eddig pesszimistának ható költő ujjongó, a világot és a természetet szerető, a vallásosság és vallástalanság közt a kibékítő panteizmust megtaláló újjászületése. Műveit több mint 20 nyelvre lefordították. 1911ben Nobel díjra jelölték, amit végül barátja nyert el (Maurice Maeterlinck). De az első világháború bekövetkezett, a békés Belgiumot is fenyegette, majd megalázta a német hódító szándék. A belga király is Franciaországba menekült. Sokan vele futottak el. Verhaeren is. De ott is folytatta társadalmi igazságot követelő, a szépség erejét hirdető misszióját. 61 éves volt, Rouenba utazott, hogy reményt erősítő előadást tartson. Ott érte a végzetes szerencsétlenség. A pályaudvaron úgy sietett át egy vágányon, hogy nem vette észre a befutó vonatot. A kerekek alatt lelte halálát. Újítása a verhaereni óda, melyben hagyományos forma és whitmani szabad vers ötvöződik optimista hitvallással párosulva. Magyar fordítói többek között - József Attila, Kosztolányi Dezső. Hatását tekintve sokan Victor Hugohoz mérték.