A' Kétség

Hát tsak meg nem illetődik
szíved árva sorsomon?
És ha szívem érted sínylik,
nem sajnálkodsz lángomon?
Meg nem indulsz, ha könyezve
megszorítom kezedet,
vagy ha mellyem senyvedezve
felsóhajtya nevedet?

Míg gyötrelmimet panaszlom,
húnyorogva megnevetsz.
Ha ellenben elbutsúzom,
azzal kérlelsz, hogy szeretsz.
Ha könyvezni látsz, megállasz,
's csókjaimtól elszaladsz,
sem magadtól nem botsáttasz,
sem öledbe nem fogadsz.

Óh' ha színlett édességgel
megraboltad szívemet;
ha elloptad álnok szemmel
drága tsendességemet:
vagy világos megvetéssel
tedd tellyesnek kínomat,
vagy viszontag szerelemmel
téreld vissza káromat!

(1793.)

 Az igaz Bölcs

Nézd a' búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
még üres; és ha megért, földre konyíttya fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az oskola gyermek,
még a' tellyes eszű Bölcs megalázza magát.

(1806.)

 A' Teremtésnek Képe

Csendes, mint a' sír; és setét volt az éjszaka, mikor eggy álomkép hajnal felé végét szakasztván nyugodalmamnak térgyeimre késztetett nyoszolyámbúl, hogy az Isteni Felségnek éjjeli oltalmáért hálákot adgyak. Felöltvén köntösömöt, kiültem a' nyári hűsnek kedvéért Budai házamnak erkére, honnan nappal a' Dunát 's az egész Pesti térséget látom.

Öszvezavarva feküdt a' föld az egekkel előttem.
Sem csillag nem tünt, sem hold, szemeimbe. Setéttel
volt az egész Minden beborítva, 's kietlen üresség
látszott méllyeinek tátott fenekébe temetni
mindent. Semmi sem élt, nem mozgott semmi; csak olykor
érzettem gyengén mellettem előbbre lebegni,
's a' nagy ürességenn átzúgni az éjjeli szellőt.
Illyennek nézték, hihető, a hajdani Látók
a' földnek közepénn a' tág mélységet, azoknak
fénytelen országát, a' mik még, magban aludván,
a' születést várják. Eggyenkint inti ki őköt
innen az Istennek szava, 's a' mennybéli világnak
első súgárit megsejtvén, létre verődnek,
's élteket a' nevelő földönn elkezdik örömmel.

Mély gondolatokba merűltem én itt a' Régieknek amaz érzékeny képzeménnyeirűl, mellyekkel a' születetleneknek e' setét országát szinte megvalósították. Ebben alszanak az ő kedves személyesítések szerint a' még születetlen éjek és napok. Magosságábúl letekint reájok az Isten, 's tetszése szerint előszóllítja közűllök az eggyiket vagy a' másikot. Örűl a' kinevezett, hogy testvéreinek társaságában a' forgó esztendőt kísérheti. De legszembetünőbbnek tetszett nekem amaz esdeklés a' világosság utánn, mellyet a' Régiek a' születetleneknek tulajdonítottak 's mellyet, setét erkemenn ülvén, 's az előttem fekvő világtalan térségre haszontalanúl nézvén, mind magamban érzettem, mind a' természetben gyanítottam. Áh! a' világosság nélkűl sem mink állatok nem élhetünk, sem a' növötények nem tenyészhetnek. Még erkölcsi értelemben is, mi az emberi észnek szép tehetsége, mi az emberi szívnek jóra való hajlandósága világosság nélkűl, akarom mondani, igaz tudomány és igaz religyió nélkűl? Nem mutattyaë meg a' világosságnak fő böcsét csak az is, hogy azt a' természetnek Alkotója első nap teremtette? a' mit Mojzes, mennél rövidebben, annál felségesebben rajzol e' szavakkal:

Legyen világ!
mondá az Isten,
és meglett a' világ.

Azon szempillantásban, hogy a' Mindenhatónak e' tellyes foganatú szavait mély tisztelettel és álmélkodással meggondoltam, kiütött a' földkörnyéknek keleti pontyánn a' hajnalnak első zsengéje.

Ott ül Atyánk! ott mennyei székénn,
mondám magamban borzadó örömmel.
Ott ül fénnye megett amaz égi
résnek, hogy eggy szavával szétlehellye
földünkrűl az örömtelen éjnek
vak vásszait... De festi már ösvénnyét
a' Hajnal friss rósaveressel,
's a' fellegeknek széleit beszegvén
keltében folyadékony arannyal,
hüs harmatot hínt a' szomjú mezőre.
A' földtűl elválik az égnek
kék boltya, 's felfelé vonódik. Ezzel
a' fellegsereg is magosabbra
emelkedik, ritkúl, 's a' csillagokrúl
a' fátyolt versengve levonván,
a' tiszta tűznek honnyához törekszik.
Szinte mikint a' büszke menyasszony,
úgy lép ki a' homálynak hűltt ölébűl
a' föld is, megrakva virággal,
megrakva számtalan dúzs termetekkel.
A' nehezebb folyadékok, az égbűl
színére süllyedezvén, elszivárgnak;
's elválván a' szőke Dunának
két partya egymástúl, kinyílni látszik
e' széles víznek deli színe.
Ott fenn az ég, itt lenn a' föld tündöklik.

Így választotta el a' Teremtő, Mojzes szerint, a' felső vizeket az alsóktúl; így gyüjtötte az utóbbiakot eggy helyre, kiemelvén közűllök a' szárazt, hogy magvazó füvet és gyümölcsfákot teremjen. De áh! még ezeket gyors gondolatimmal szinte csak átfutom,

Szívemelő jelenést látok kezdődni az égenn.
Szinte mikint nyáronn a' napnak déli hevétűl
szétszakad a' felhő, s foszlékai, szerte repűlvén,
a' tűzzsengének magosabb honnyába enyésznek:
úgy tünik a' csillagsereg is, mikor a' nap az égre
a' kelet' öbleibűl kitekint; halaványodik a' hold,
a kiderűltt kékség bóltyánn szétterjed az égnek,
s a' nagy természet pözsögő életre felújjúl.
Élni siet minden! Csűdűl a' szőke Dunának
méllyeibűl sík színe felé a' fürge halaknak
népe, hol, a' napnak fénnyét örvendve köszöntvén,
a' víznek tetejénn lebegő bogarakra rohannak
A' komor erdőknek tollas zselléri, az első
napsúgárt gallytornyaikonn bekacsongani látván,
tollaikot rázzák, 's órrokkal rendbe simítván
szárnyaikot, kiki módgya szerint, dalolásra fakadnak.
A' sok ezer csúszó gyűrűs testével az éjnek
fénytelen udvaibúl a' nyíltt térekre tolódik
hogy szörnyű bajjal picziny étkeit öszvekeresse.
Ott eggy gombolyagot látok szétnyúlni; halomnak
gondoltam; felemelkedvén lábára, ökörnek
ösmerem. A' gyapjas nyájak, tolakodva habozván
fénytelen aklokbúl, a' friss levegőre sietnek.
Még a' mézgyűjtő szűz nemzet is, erre amarra
szélledvén ridegen, 's a' rétnek tarka virágit
megsejtvén, dúzs kelyheiket versengve rabollya.
Érkezik ágyábúl már most a' szinte megújjúltt
ember is; ez könnyű szekerénn a' tarka mezőre,
az meg ekéje utánn más munkájára sietvén.

Mojzesben e' képek az 1. résznek 16. versétűl fogva egész a' 27. versig olvastatnak.

De áh! minekutánna a' Teremtésnek e' mindennapi képét férjfikoromtúl fogva majdnem naponkint gyönyörködve néztem, csudáltam, imádtam; most, mikor azt különösebben lerajzolni ügyekeztem, megéréntett engemet az Úrnak keze, eggy súlyos és hosszas nyavalya által a' halálra megintvén. Azt találtam azonban még szomorúabb elmélkedéseimben is, hogy nagy, irgalmas, és hatalmas az Úr, mikor sujt, és mikor gyógyít, mikor csapással látogat, és mikor kegyelmével vigasztal. A' legszebb napnak, melly az egész természetet feleleveníti, az végtére a' sorsa, hogy ismét elalkonyodik, és még nagyobb pompával kerekedik ki.

(1822.)