Virág Benedek nevét a mostani irodalmi köztudatban jószerivel csak Kosztolányi költeménye, az Ének Virág Benedekről tartja fenn. Ebben úgy jelenik meg a hajdani költő, mint jóságos öregember, aki magányosan él a budai "ordas hegyek közt", ifjú poéták járnak el hozzá, felolvasni neki új költeményeiket, és ha az aggastyánnak nagyon megtetszik egy újmódi vers, jutalmul a költőnek átnyújt egy almát. A kép komikusan kedves, hangulata szívhez szóló, de valójában Virág Benedek ennél sokkal több és az irodalom egésze számára sokkal fontosabb jelenség volt.   

1754-ben született, egy Zala megyei jobbágycsalád fia volt. A nála fiatalabb, de korábban népszerű Bacsányi János után ő a következő jobbágyszármazású költő a magyar irodalomban. Hogy tanulhasson, papnak ment. Így lett tanár belőle. Nagybajomban, Nagykanizsán és Pesten tanult. 1775-ben belépett a pálos rendbe, Pesten és Pécsett végezte a teológiát és bölcsészetet. 1782-től a székesfehérvári gimnáziumban tanított, itt maradt a rend 1785-ben történt feloszlatása után is. 1794-től Pesten a Batthyány családnál nevelő, majd Budára a Tabánba költözött, itt élt több mint 30 évig magányosan szűkös nyugdíjából és titkos baráti támogatásokból. Lakását az 1810-ben pusztító tűzvész után íróbarátai hozatták rendbe az egykori Aranyszarvas sütőházban, mely a II. világháborúban elpusztult. A magyar ódaköltészet egyik legnagyobb mestere volt. 1789-től írt verseket Baróti Szabó Dávid hatására. Az antik költészet és főleg Horatius volt az ideálja. Verseit – hazafias és bölcselkedő ódáit, szatíráit, epigrammáit – klasszikus versformákban írta, megszólaltatva a felvilágosodás eszméit. Első művei a kassai Magyar Múzeum és az Orpheus c. folyóiratban jelentek meg 1789 – 90-ben. Versbe szedte Bessenyei György Hunyadi László c. tragédiáját. Lefordította Horatius leveleit és ódáit (Buda, 1815 és 1824). Életének utolsó harmadában Magyarország történetét dolgozta fel. Amikor 1830-ban, hetvenhat éves korában meghalt, az ötödik kötettel készült el - Mohácsnál tartott. Így nagy műve, a Magyar századok csupán a 9. századtól a 16. század elejéig követi nyomon az elődök viselt dolgait, de így is példátlan hatású. Békességóhajtás c. versét (1801) Kodály Zoltán megzenésítette. Mint költő elsősorban hatásában fontos. Hatása Berzsenyiben és Vörösmartyban vált éltető erővé.