BÉKESSÉG-ÓHAJTÁS

Szállj le felséges palotád egéből
Béke! mennyeknek koronás leánya!
Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg
Már valahára!

A vadon Marsnak dühödött kezéből
Üsd ki dárdáját: raboló vitézit
Puszta honnyoknak telekére vissza
-Menni parancsold.

Ily soká tartó viadal piaccán
A szeled lelkek fene tigrisekké
Válnak, elszokván az igaz, s az érző
Emberi szívtől.

A dühösséggel keresett dicsőség
Vesszen el, Músám szabadon kiáltja:
A borostyánág, ha vereslik, undok
Címer előttem.

Szállj le! s vigasztald meg az árvaságot,
Béke, mennyeknek koronás leánya!
Hajh! sok országok szava kér, jelenj meg
Már valahára.  

LANTOMHOZ

Itt fogsz, szerettem Lantom! ezen szelíd
Nyárfának ágán függeni; a Vidék
Csendes körűlöttünk, az Égnek
Színe kies, valamerre terjed.

Amíg Zefírnek gyenge lehelleti
Apolni fognak tégedet: addig én
A gyepre dőlvén e pataknak
Partja fölött magamat kinyugszom.

De melly setétes felleg emelkedik
Egyszerre? mint zúg fergeteges szele!
Keljünk fel. Ah! e nagy Világban
Minden öröm kicsiny és enyésző!

Intés

Szemlélted, hogy agyarkodott
Egy-két óra előtt a haragos Duna?
Melly szörnyű habokat vetett!
S ím! egyszerre dühös zajja lecsendesűlt.
A bal Sors, mikor ellened
Ok nélkűl morgó mennykövivel csatáz;
Vígyázz, és, magad emberűl
Tartóztatva, maradj csendesen. A kemény
Szélvész tartani nem szokott.
Így nem sokba kerűl a viadal, s te győzsz!

MESÉK PHAEDRUSKÉNT

XII
HOLLÓ ÉS RÓKA

A holló egy magas fa gallyán sajtot ett,
Midőn a rókától imígy dicsérteték:
Melly csuda fényességű vagy! Mint tündeklenek
Hátadra s oldalidra lesimult tollaid!
Bizony, ha szavad is illy ékes s illy kellemes,
Nincs e világon szebb madár, nem is lehet.
Üdvöz légy erdőn és mezőn gyönyörű madár!
Ekkor mutatni akarta szavát, s énekelni
Kezdett, s legottan sajtja földre pottyana,
Mellyet hamis dicsérője hamar felkapott,
S elvitt, nevetvén s csúfolván a bohót.

XVIII
RÓKA ÉS SAS

Egy rókakölyket a körmös sas elragadt,
Hogy éh fiainak adná. A búsult anya
Nagy szívszakadva kérte vissza kisdedét.
A sas magasról, hol rossztól nem tarthata,
Az esdeklőt úgy nézte, mint valamelly bohó
Állatot, és a szerencsétlent kicsúfolá.
A róka fájdalmas haragjában tüzet
Vitt, s a magas fát, mellyről felbosszantatott,
Fenyegette. Ekkor szepegett a kevély madár,
S kit imént kiröhögött, mint alacsonyt és nemtelent,
Alázatos reménykedéssel kérlelé,
S a rókakölyket sérelem nélkül adá
Anyjának. A magasságot is érheti veszély.
S elvitt, nevetvén s csúfolván a bohót.