Jegenyék

Egy másik jegenyének
Állunk egymástól messze-távol,
és minden álmunk messzeség.
Vagyunk bús, árva óriások,
rekettye-raj közt büszke Mások:
idegenek és jegenyék.
Valahogy úgy találunk egymáshoz,
ahogy élünk, ahogy vagyunk,
s ahogy majd meghalunk.
Ha néha fáj az árvaságunk,
és a szívünk már nagyon éget,
meglátogatjuk bús, magányos
testvéreinket: jegenyéket.
Megkérdezzük: hogyan aludtak?
Megkérdezzük: még meddig állnak?
és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
mert mindent messziről imádnak.
Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
és szertefoszlik minden messzeség,
s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
mi ketten, akik így magunkban állunk,
és ők, a jegenyék.

Erdélyi fák között

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezökre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg..
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, de kétszer hullanak a falevelek...

Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.