|
Az idiofon hangszerek olyan hangszerek, amelyek rugalmas szilárd testük rezgése révén hoznak létre hangokat. Nevüknek ellentmondva nem mindig "önmagukban" keltenek hangot, ezek is gyakran levegőrezonátorral, a hang megformálását, kisugárzását segítő csatolt akusztikai eszközzel szólalnak meg. Vannak közöttük hangoltak, melyek többé-kevésbé meghatározható magasságú zenei hangot adnak ki (xilofon), és hangolatlanok (cintányér), amelyek nem. A leggyakoribb megoldás az, hogy a hangsor egy-egy hangjára előre behangolt idiofon hangkeltő eszközök sorozatát használják dallamjátszásra, mint például a harangjáték vagy a marimba esetében. Általában ritmushangszerek, amelyek ütésre, rázásra, dörzsölésre, forgatásra szólalnak meg, egy vagy több meghatározott hangon. A rugalmas szilárd testekben többféle hullámtípus hozható létre, a legnagyobb szerepet a hajlítási hullámok játsszák. Az idiofon hangszerek hangzása - működése nagy mértékben függ egyrészt formájuktól, méreteiktől, másrészt anyaguk sűrűségétől, rugalmasságától, egyéb jellemzőitől.
REZGŐ RUDAK - a rugalmas rudak, ha nem túl vaskosak, a kifeszített húrokhoz, csőbe zárt légoszlopokhoz hasonlóan "egydimenziós" alakzatokként tárgyalhatók. Ha oldalirányból gerjesztik, hajlítási rezgések, hullámok alakulnak ki bennük. Az ilyen folyamat matematikai leírása nagyon bonyolult, az így létrejövő hang részhangjai nemcsak hogy nem harmonikusak, de frekvenciájuk a rendszámukkal rohamosan növekszik. A rudak profilja is befolyásolja a bennük keltett hajlítási hullámok terjedési sebességét. Egy lapos rúdban például a terjedési sebesség kisebb, mint mondjuk egy négyzetesben, tehát az előbbi azonos hosszúság és keresztmetszet mellett mélyebb hangot ad ki. A rudakban kialakuló rezgésekhez tartozó hullámalakot döntően befolyásolja, hogy mindkét végén szabad, egyik végén befogott, vagy mindkét végén befogott rúdról van-e szó. A mindkét végén szabad hosszúságú rúd alaphangú rezgése esetén a végeitől mérve körülbelül 0,225×l távolságban alakulnak ki rezgési csomópontok, tehát olyan pontok, amelyek rezgés közben nyugalomban vannak. A xilofon, a marimba, a vibrafon rezgő hangkeltő testeit ezeken a pontokon szokás alátámasztani. REZGŐ LEMEZEK - a "kétdimenziós" lemezek rezgésének matematikai leírása mind a rezgő kifeszített hártyákénál, mind az "egydimenziós" rezgő rudakénál jóval bonyolultabb. Ezért szinte reménytelen feladat például a harangok hangszínének, hangzásképének előzetes megtervezése. A részhangok sorozata itt sem harmonikus, de rendszerint közelebb áll a harmonikus sorhoz, mint rudak esetében. REZONÁTOROK, hangtestek - az idiofon hangszerek önmagukban gyakran a szükségesnél kisebb hangerejűek, vagy hangképüknek a kívánt határozott hangmagasságot adó összetevőjét túlságosan elnyomják a nem harmonikus részhangok. Ilyenkor jól sugárzó hangtestet illetve hangolt levegőrezonátort csatolhatnak a hangkeltő eszközhöz. Az egyik végükön rögzített rugalmas nyelvek sorozatából álló hangszereknél mint a zenélő doboz gyakran a húros hangszerekéhez hasonló elven működő hangszertestet alkalmaznak. A marimba, a zenekari xilofon, a vibrafon megütött rezgő lapjai alá azok alaphangjára hangolt, alsó végükön zárt csőrezonátorokat szerelnek, amik segítségével erősen, határozott hangmagasságon szólalnak meg. Egyes idiofonok, mint az angklung teste olyan formájú, hogy eleve üreget, levegőrezonátort foglal magába. ANYAG tekintetében az idiofon hangszerek leggyakrabban fából (pl. xilofon), fémekből vagy azok ötvözeteiből (pl. cintányér, vibrafon) készülnek, de csont, kő, üveg, kerámia, növényi szárak, szárított termések, műanyagok is lehetnek ilyen hangszerek alapanyagai. Fontos követelmény, hogy a felhasznált anyagok kellően kemények, ellenállóak legyenek, hogy a megszólaltatás során alkalmazott ütés, dörzsölés stb. ne okozzon bennük maradandó változást. A hangkeltés, a minél hosszabb zengési idő szempontjából a merevség és a kis belső csillapítás alapfeltétel. A faanyagok közül elsősorban a nagy sűrűségű trópusi fák, paliszanderek, ébenfák, grenadilfa, paduk alkalmasak ilyen célra. A fémek közül a leghosszabb zengése az aranynak és az ezüstnek van, de a kevés ónnal ötvözött vörösréz még mindig nagyon kedvező tulajdonságokkal rendelkezik. A réz - szilícium - cink ötvözet a kétharmadát, az acél egyharmadát éri el ennek az értéknek. A hosszú zengési idejű hangszerekhez (harang, cintányér) tehát bronzot (réz + ón) vagy sárgarezet (réz + cink) használnak, de triangulum vagy harangjáték készítésére az acél is megfelelő.
Az idiofon hangszerek legtöbbször ütőhangszerek, de vannak pengetéssel, dörzsöléssel, sőt levegőfúvással gerjesztett idiofonok is. Az ÜTÉSSEL való megszólaltatás egyik esete az, amikor az idiofon hangszer két egyforma részből áll, amelyeket összeütnek. Ezt a megütési módot szokás konkussziónak is nevezni, ennek legismertebb példái a cintányér és a kasztanyetta. CINTÁNYÉR vagy réztányér - hangolatlan idiofon ütőhangszer. Vékony, fémötvözetből készült, kerek, középen lyukas tányér, amelyet párosával egymáshoz ütnek, vagy dobverővel szólaltatnak meg. A legtöbb cintányérnak nincs meghatározott hangmagassága. Használatosak szimfonikus zenekarokban, ütő együttesekben, dzsessz- és popzenekarokban. A dobfelszerelés általában tartalmaz egy vagy több állványos cintányért és egy – két összefordított cintányérból álló – lábcint (más nevén láncsint). A cintányér hangját anyaga, méretei, felépítése határozza meg. Legtöbbször sárgarézből vagy más rézötvözetből készül. A tányért a közepébe fúrt vagy ütött lyuk segítségével függesztik fel cintányérállványra, vagy ezek fűzik át a bőrszíjat, ha összeütős cintányérként használják őket. A tányér közepén kiemelkedő "kúp" vagy "harang" megütésekor magasabb, élesebb hangot hallhatunk. A kúpot folytató rész a cintányér tulajdonképpeni "teste", amely a játszó és a beütő zónákból áll. A játszó zóna a kúphoz közeli, vastagabb rész, a beütő zóna a cintányér elvékonyodó pereme. A legvékonyabb, sebesen rezgő rész a perem. A cintányérokat átmérőjük és súlyuk szerint osztályozzák. A hüvelykben megadott méret szerint lehetnek pl. 12-es, 14-es, 16-os stb. cintányérok. A leggyakoribb méretek 10 és 22 hüvelyk (kb. 25 és 60 cm) közöttiek. A tányér mérete befolyásolja a hangját is, a nagyobb tányérok általában hangosabbak és hosszabb a lecsengésük. A súlyadat azt adja meg, hogy milyen vastag a cintányér. A vastagság 1 mm alattitól 2 mm-ig terjed. A nehezebb, vastagabb tányérok hangosabbak, hangjuk élesebb, intenzívebb, jobban reagálnak az ütésre, ha dobverővel játszanak rajtuk. A könnyebb, vékonyabb tányéroknak teltebb a hangjuk és gyorsabb a reagálásuk a dobos mozdulataira. A cintányér profilja a függőleges távolság a kúp pereme és a cintányér széle között. A magasabb profilú (görbébb) tányérok sokkal inkább tál alakúak. A profil a hangmagasságban lényeges; a magasabb profil magasabb hangot eredményez, a laposabb tányérok mélyebb hangúak. A cintányér az európai műzenében kezdetben operákban tűnt fel, elsőként Gluck alkalmazta a La rencontre imprévue (1764) című művében, de később koncerttermekben - Mozart, Haydn és Beethoven zenéjében is szerephez jutott. A két cintányér összeütése helyett Wagner kezdett egyetlen felfüggesztett cintányért használni, amelyet különböző keménységű verőkkel ütöttek meg, különböző hangszíneket produkálva. Az antik cintányérszerű hangszerek kései utódja, az antik tányér vagy crotales a szimfonikus zenekarban először Debussynél jelent meg az Egy faun délutánja (1895) című műben. KASZTANYETT - 2 szembe fordított, kagyló alakú lapból áll, amelyeket egyik végükön zsinórral lazán összehurkolnak. Eredetileg Spanyolországban és Dél-Olaszországban volt használatos: a táncos saját mozgását kísérte vele oly módon, hogy hüvelykujját a zsinórba bújtatva többi ujjával összeütötte a két kagylót. A modern zenekarban használt kasztanyett megszólaltatása nem így történik. A két fa kagylót egy nyélen tartott lap két oldalára erősítik, és ehhez ütve érik el a csettintés szerű hanghatást.
Másik eset az, amikor a hangszert erre szolgáló eszközzel, verővel ütik meg, ennek neve perkusszió. Ilyen módon megszólaltatott hangszer a triangulum, gong, és a xilofon. TRIANGULUM - vagy fémháromszög fémből készült idiofon hangszer, az ütőhangszerek közé tartozik. Modern formája az egyik csúcsánál nyitott háromszög alakban meghajlított fémrúd. A zenekarok egyik legáthatóbb, legfényesebb hangú hangszere. A triangulum eredete ismeretlen, a késő középkortól fordul elő hangszerábrázolásokon. A zenekarokban, elsősorban operazenekarokban a 18. század második felében szólalt meg újra, az akkor divatos janicsárzene karakterhangszereként. A 19. század elejétől kezdve mindig egyik csúcsánál nyitott, egyenlő oldalú háromszög formájú, felfűzött csörgők nélküli. Liszt Ferenc I. zongoraversenyének második tételében szólóhangszerként is bemutatkozott. Csak látszólag egyszerűen kezelhető hangszer, átható hangja miatt használata nagy pontosságot, dinamikai érzéket követel meg. A komolyzenében használt triangulumot egy fonálra függesztik, egyes hangokat a vízszintes oldalának megütésével adnak ki, tremolót a felső csúcsánál a két oldal között ide-oda mozgó verővel képeznek. GONG - fémből készült kerek, lapos idiofon ütős hangszer. Leggyakrabban rézből vagy bronzból készül, de a nikkel és ezüst, illetve a réz és ón ötvözet is kiváló alapanyagul szolgál. Többféle megmunkálás, szín és forma ismert, mindegyiket gongnak nevezhetjük. Néha hangolják is; elsősorban az anyag vastagságától függ a hangmagasság. A hangszert ütővel hozzuk rezgésbe. Különböző ütők használatosak: puha filc ütők, keményebb textil borítású ütők és egészen kemény, gumi felületű ütők. A gongot kemény vagy puha ütőkkel ütjük meg. Minél nagyobb a hangszer, annál puhább ütőt érdemes használni. A kemény ütő érces, zengő, éles hangot ad. Akkor keletkezik a legerősebb rezgés, ha közepéhez közel ütjük meg a hangszert, míg ha a széléhez közelebb, akkor a rezgés gyengül. A kb. 6000 éves múltra visszatekintő gong az egyik legősibb, indonéz eredetű, de leginkább Ázsiában elterjedt hangszer. A legrégebbi példányokat Kínában találták. Elsősorban ősi rituálékban alkalmazták, a buddhista vallási tradíciók része, de zenekari hangszerként és a népzenében is szívesen megszólaltatták. A nyugati kulturális tradíciókban nem volt nagyon népszerű hangszer, a koncert termekben játszó szimfonikus zenekarokban lehetett megszólaltatni másodlagos effektusként. Gustav Mahler volt az első zeneszerző, aki gongot használt és Rachmaninov Tam tam gongot alkalmazott zenéjében. A modern zenei világban Led Zeppelin egy (What is and What Should Never Be) dalában is hallhatjuk a hangját.
XILOFON - ősrégi, népiesen facimbalomnak nevezett dallamjátszó ütőhangszer. Számos változata megtalálható Európában és az Európán kívüli különböző kultúrákban is. Négy alapformája ismeretes. A legegyszerűbb a keretre egy sorban felfektetett, diatonikusan hangolt falapokból álló forma, ami általában egy-két oktáv hangterjedelmű. A második, kromatikusan hangolt, több oktáv hangterjedelmű változat falapjai négy egymásba csúsztatott sorban vannak elrendezve, amelyek a játékos felé futnak. Ez az alpesi országokban honos. A modern, zenekari xilofon falapjai a zongora klaviatúrájához hasonlóan két sorban vannak elrendezve, részben alattuk rezonátorcsövek találhatók. Ehhez hasonló forma a szintén kétsoros, szekrényrezonátorral ellátott xilofon. Az utóbbi kettő keresztben fekszik a játékos előtt. A műzenében használt hangszerek hangterjedelme három és fél, négy oktáv. Megszólaltatásuk golyó alakú fejjel ellátott verőkkel történik. Már egyéb anyagokból is készítik; a fémből gyártott változatának neve metallofon. Mexikó népzenéjében kedvelt hangszer a MARIMBA. Az afrikai származású hangszernek számos népi változata ismert, ezek általában tökből kivájt rezonátorral vannak ellátva. A modern, zenekarban is használt marimba hangterjedelme négy oktáv. Jellemző rá, hogy a zongora klaviatúrájához hasonlóan elrendezett, keretre felszerelt falapok alatt közvetlenül könnyűfémből készült rezonátorcsövek találhatók. A marimba nincs ellátva olyan pedálszerkezettel, amelynek segítségével tompítható lenne a hangszer kicsengése. Megszólaltatása különböző keménységű fejjel (pamuttal bevont fa, különböző gumik) ellátott ütőkkel történik, amelyekből nem ritkán négyet is használhat a játékos.
Vannak KOMBINÁLT idiofon hangszerek, amelyek ütéssel és (vagy) valamilyen mechanizmus segítségével adnak hangokat. Erre példa a vibrafon és némelyik harangjáték. A VIBRAFON is xilofon féle; az 1920-as években találták fel, először a dzsesszben alkalmazták. A kromatikusan hangolt fémlapokat a zongora klaviatúrájának kiosztása szerint rendezik el. A lapok alatt hangolt fémcsövek helyezkednek el, ezek szolgálnak rezonátorként. A csövek felső végében fémből készült tárcsák találhatók, amelyeket soronként egy közös tengely forgat (ezek mozgatását egy villanymotor végzi). A tárcsák forgása periodikusan nyitja, illetve zárja a rezonátorokat. Ez különlegesen lebegő, vibráló (innen a név) hangzást eredményez, amelyben keveredik a lapok saját rezgése a csövek felső szakaszában lévő légoszlopéval. A tárcsák forgási sebességének szabályozásával változtatható a vibráció intenzitása. A hangszer kicsengése pedálszerkezettel tompítható. A három oktáv hangterjedelmű hangszer megszólaltatása különböző keménységű (fa- illetve gumi-) fejjel ellátott verőkkel történik. A HARANGJÁTÉK őse kínai hangszer, már a 3500 esztendővel ezelőtt uralkodott Shang-dinasztia korában megszületett. Akkoriban egy játék többnyire 3 harangból állt. A későbbi dinasztiák korában a harangok száma nőtt. Az ókorban többnyire a császári udvarházi előadásokra használták a harangjátékot a hadjáratok indítása, a fogadások, a találkozók és a vallási szertartások alkalmából. Az ókori Kínában a harangjáték a társadalmi hierarchia és a hatalom szimbóluma volt. Ma ismeretes szekrény-harangjáték - az acélból készült fémlapokat kromatikusan hangolják, elrendezésük a zongora klaviatúrájának kiosztását követi. A keretre felfektetett fémlapokat egy rezonátor-szekrénybe építik. hangterjedelme kettő és négy oktáv között mozog, esetenként elérheti a hat oktávot is. A hangszer kicsengése pedálszerkezettel tompítható. Megszólaltatása gömbfejű verőkkel történik. Rokon hangszere a billentyűs harangjáték - a kalapácsok, amelyek kromatikusan hangolt fémlapokat ütnek meg, egy, a zongoráéhoz hasonló billentyűzettel működtethetők. A lapok erős acélból vagy durva alumíniumból készülnek, amelyeket a mechanikával együtt egy fadobozba építenek be. Zenekarban a harangokat hangolt acélpálcák, acélcsövek helyettesítik. Az operairodalom legismertebb harangjátéka Kodály Zoltán "Háry János"-ában van. Billentyűs harangjáték még a cseleszta, aminek fémrúdjait filccel bevont kalapácsok szólaltatják meg.
A RÁZÁSSAL, TEKERÉSSEL, KAPARÁSSAL megszólaltatott hangszerek is gyakran ebbe a kategóriába tartoznak, a csengettyű, a rumbatök rázása, a bordás kereplő forgatása, a güiro kaparása közvetve szintén e hangszerek különböző alkatrészeinek összeütődését idézi elő. KEREPLŐ - fából készült hangszer. Sokféle változata két csoportra -, kalapácsos és bordás kereplőkre osztható. A kalapácsos kereplő egyik alapformája az, amit a római katolikus templomokban nagyböjt idején a templomi harangok helyett használnak: kb. 25x14 cm nagyságú deszkalapra szerelt, tengelyen előre-hátra lendülő fakalapácsok (1–4 db), amelyek működtetés közben a deszka lapját verik. Vadriasztásra (kártékony madarak ellen) a kalapácsos kereplőknek olyan változatát használják, amelyet (póznára vagy épületre szerelve) szélkerék segítségével az áramló levegő működtet. A fakalapácsokat a szélkerék tengelyére rászerelik, s azok a tengely forgása közben a függőleges verődeszkához ütődnek. Fakalapács helyett egyszerű fa- vagy fémfityegők – "kölykök" – is lehetnek spárgával a kereplő tengelyére kötözve. Innen a kölkes- kereplő név, mivel szél hajtja, szélkereplőnek, szélkelepnek is nevezik. – A bordás kereplőn a hangkeltés úgy történik, hogy keretre szerelt ruganyos fanyelv szabad vége fogaskerékszerűen faragott (bordázott) forgó tengelyen csapódik egyik fokról a másikra. Legáltalánosabb formája kifeszített nyeles zászlóhoz hasonlít. Ennek legkisebb változatait a nép között gyermekjátékként használják, a nagyobbakat állatok terelésére és vadriasztásra (egyebek közt szőlőéréskor seregélyek és a kányák riasztására). A bordás kereplőt a nagyböjt utolsó három napján az egyház rituális célra is használja. A templomtoronybeli kereplők a kalapácsos és bordás kereplő nagyobb méretű kombinációi. Tengelyükön fogazat helyett dudorok, "tüskék" vannak, és több nyelvük van. A nyelvek alsó lapjára kalapácsot is szerelnek. Működtetés közben, miután egy-egy nyelv a tüskéről lepattan, kalapácsával a nagy, ládaszerű rezonáló szekrény tetejéhez csapódik. GÜIRO - nem más, mint egy lopótökből, fából, vastag nádból, néha fémből készült hosszúkás, üreges test, amelyen keresztben sűrűn párhuzamos bemélyedések, rovátkák futnak. Fából készült pálcát, néha fésűszerű eszközt húznak ezeken végig, ez reccsenő, kerregő, surrogó hangokat ad. Indián eredetű hangszer, elsősorban Kuba, a Dominikai Köztársaság és Puerto Rico népzenéjében, populáris zenéjében használatos. A komolyzenében először Igor Sztravinszkij Le Sacre du Printemps-jában bukkant fel, később Varese, Chávez, Stockhausen és Berio műveiben is szerepelt. A MARACAS vagy rumbatök párosával használt, rázással megszólaltatott hangszer. Hagyományosan fanyéllel ellátott kisméretű, ovális formájú kiszárított lopótökből készül, melynek üreges belsejébe magvakat, apró kavicsokat tesznek, ezek koccanásai adják éles, magas hangját. Készülhet még egyéb szárított termésből, fából, kemény bőrből, műanyagból. Indián eredetű, a latin-amerikai táncok divathulláma révén vált közismert, elsősorban a szórakoztató zenében kedvelt hangszerré. A komolyzenébe Varese és Milhaud vezette be. A hagyományos latin-amerikai zene különböző stílusaiban magas, semleges hangjával rendszerint a dobfelszerelés cintányérjainak szerepét tölti be.
A PENGETÉS nem csak húros hangszereknél, de az idiofonoknál is szerepet kaphat, elsősorban az egyik végükön befogott rugalmas nyelvekkel működő hangszerek megszólaltatásakor. Ilyen a doromb, a szanza, a mechanikus zenélő doboz. DOROMB - pengetéssel és fúvással megszólaltatott egyszerű hangszer. Egy keretből és az arra rögzített rugalmas nyelvből áll, melynek anyaga legtöbbször acél, némely változata bambuszból vagy más rugalmas anyagból készül. Mind az idiofon hangszerek, mind az aerofon hangszerek közé besorolható. A játékos a keretet a fogaihoz szorítja úgy, hogy a rugalmas nyelv szabadon mozoghasson a fogsorok között, és annak általában kifelé hajlított, szabad végét a mutató- vagy hüvelykujjával pengeti. A szájüreg térfogatának változtatásával a rezgő fémnyelv rezgésének különböző felhangjai emelhetők ki, így egyszerű, a természetes hangsoron alapuló dallamok hozhatók létre, miközben az alaphang a folytonosan búgó burdon szerepét tölti be. Ez az alap zönge levegő beszívásával-kifújásával felerősíthető, illetve a rekeszizom lüktető mozgásával ritmuskíséretté alakítható, ebben az esetben a hangszer szabad nyelvsípként is működik. Mivel a szájüreg mérete és alakja könnyedén alakítható, változatos hatásokat és hangokat lehet a kis hangszerből kicsalni, akár két oktáv terjedelemben. A rezonátor maga az emberi száj, ezért a hangszer nagyon egyszerű, és kis helyen elfér. Gyakran tokot is készítenek hozzá, de ha nincs ilyenünk, mielőtt zsebre tesszük, érdemes legalább egy gyufásdobozra megfelelő helyzetben befőttes gumival rögzíteni, hogy a visszahajló nyelve ne görbüljön, törjön el. Használat után érdemes egy finomabb kendővel letörölni, illetve abba hajtogatni (és úgy tárolni egy rögzített helyen). A világ minden táján ismerik, fából, levélből, bambuszból és csontból is készülhet – a vasból, acélból készült a legtartósabb, ilyen hangszereket az ásatások tanúsága szerint először minden bizonnyal a kelták, germánok használtak. Eredetileg a mágia eszköze volt: a sámánok használták tevékenységük hatásának fokozására, később vált dallamjátszó hangszerré. Az 1900-as évek elején hazánkban elterjedt gyermekjáték volt, jellemzően cigány kovácsok készítették. A lamellofonok legáltalánosabb elnevezése, a SZANZA vagy zanza David Livingstone-tól származik. Ezek után megjelent az angol nyelvben (thumb piano), a németben és a magyarban (ujjzongora) is. Ezek a hangszerek csak a Szaharától délre elterjedt pengetős hangszerek. A lamellofon teste fából készül, aminek az egyik végére keresztléccel fanyelveket erősítenek, amiknek az egyik vége szabadon rezeg. Lehetnek egy-két-három soros felépítésűek is. A lamellofon nem ad önmagában elég hangot, így egy rezonátor testbe teszik, ami felerősíti a hangját. A játéktechnika befolyásolja a hangszer billentyűinek a kialakítását. Általában a játékos a hüvelykujját használja, de egyes esetekben a mutatóujjra is szüksége lehet.
DÖRZSÖLÉSSEL is lehet egyes idiofon hangszerekből hangokat kicsalni. A szöghegedűn például gyantázott hegedűvonóval, az üvegharmonikán nedves kézzel vagy bőrdarabbal, a tibeti hangtálon fapálcával való dörzsöléssel lehet zenélni. ÜVEGHARMONIKA - Mindenki kipróbálta már benedvesített ujjal körkörösen dörzsölni egy üvegpohár peremét. Az így kicsikart hang inkább idegesítő, mint zenei. Ennek a jelenségnek a továbbfejlesztéséből született az üvegharmonika nevű hangszer, ami állítólag Benjamin Franklin találmánya. Egy asztalszerű szerkezetbe tengelyen rögzített, egymásba illeszkedő, növekvő méretű, hangolt üvegkúpok vannak. Ezt pedállal forgatják, és megnedvesített felületüket ujjheggyel érintve lágy, éteri hangot ad. A hangszer a 18-19 században olyan népszerű volt, hogy virtuóz játékosainak Mozart és Beethoven is komponált előadási darabokat. Különleges eset a FÚVÁSSAL megszólaltatott idiofonoké, ilyen elven működik néhány – nagyrészt feledésbe merült – 19. századi hangszertalálmány, mint az aeolsklavier és a piano chanteur (Párizs, 1878) acélcsöveivel és üvegedényeivel.
|
