|
A membranofon hangszerek hangképző közege egy kifeszített, rugalmas hártya (membrán), amit egy kereten, illetve henger, vagy üst alakú korpuszon (káva) rögzítenek. A rögzítés módja többféle lehet: szögekkel - ilyenkor a hártya feszítettsége a későbbiekben nem szabályozható, illetve csavaró és feszítőabroncsokkal. Utóbbi esetben feszítőcsavarok segítségével szabályozható a hártya feszítettsége, így az egyes hangszerek hangmagassága is befolyásolható. A membranofon hangszerek csoportosításának egyik fő szempontja az, hogy egy illetve két hártyával látják el őket, a másik csoportosítás a megszólítás módja szerinti, aminek alapján ütőhangszerek. - Ütőhangszernek – azokat a hangszereket nevezik, amelyeket kézzel, lábbal, vagy külön e célra készült szerszámmal, verővel, esetleg billentyűs, mechanikus szerkezettel megütve szólaltatnak meg. Ide tartoznak azok a hangszerek is, melyeknél a hangot olyan mozgás – rázás, kaparás, forgatás – által hozzák létre, mely közvetve eredményezi a hangszer részeinek összeütődését. Az ütőhangszerek a hangkeltés akusztikai természete alapján lehetnek - 1/idiofon hangszerek (például xilofon), 2/dobok, tehát membranofon hangszerek (például üstdob), 3/megütéssel megszólaltatott húros hangszerek (például cimbalom), 4/ütéssel megszólaltatott aerofon hangszernek (is) tekinthető pl. a ceglédi kanna. - Megszólaltatásuk verővel vagy kézzel lehetséges. Legismertebb formájukat a dobok, Indiában i. e. 1000 táján már ismerték. Sok nép természetfölötti hatalmat tulajdonított a dobnak. Egyes kelet-afrikai törzseknél a bűnös menedékjogot élvez, ha a dobhoz rohan, sok afrikai országban pedig a király jelképe. A derékban karcsúsított dobok homokóra formájúak, felső és alsó membránjukat zsinór fűzi össze. Ha a zsinórokat meghúzzuk, a bőrfelületek feszessége nő, a dob hangmagassága emelkedik. Ilyenek a nigériai "beszélő dobok."
A kétmembrános dobok családjának legfőbb tagjai: KISDOB - verővel megszólaltatott hangszer, ami a katonai jelző- és csatadobból alakult ki. A 18. század végén került be a szimfonikus zenekarba. Használata a jazz-zenekarokban is népszerű. - Az általában 10-18 cm magas, fémből vagy fából készült hengeres káva mindkét nyílására egy-egy 30-35 cm átmérőjű membránt feszítenek ki. A rögzítés feszítő- és csavaró abroncsok segítségével történik. A kisdob hangmagassága ugyan nem határozott, de megkülönböztetünk különböző hangfekvésű instrumentumokat. A membránok feszítőcsavarokkal állítható feszítettségén kívül a káva magasságától is függ hangszín és a hangmagasság (minél közelebb van egymáshoz a két hártya, annál világosabb és magasabb a hang). Az alsó hártya külső felének átmérőjén egy 4-16 húrból álló húrozat halad át, amely megfeszített állapotban hozzáér a hártyához, és együtt rezegve vele sajátos pergő effektust eredményez. Mint általában a modern dobokba, a kisdobba is beszerelnek egy felhangszabályozó szerkezetet. Ez egy kis nemezkorong, amit a felső hártya belső feléhez szorítanak. A nyomás mértéke egy csavar segítségével szabályozható. A kisdob verője keményfából készül, a vége felé keskenyedik, és tojásdad vagy kúp alakú fejben végződik. Verő mellett elterjedt a fémseprővel történő megszólaltatás is. Csak egyik oldalát verik. Határozott hangmagassága nincs, szólamát egyetlen vonalon, kulcs nélkül jegyzik. Alig akad olyan ütőhangszer, amelyen akkora változatossággal lehetne kihozni a ritmus legtarkább változatait, mint a kisdobon. A zenekarban állványra helyezik. PERGŐDOB - verővel megszólaltatott hangszer. Nagyságban és hangmagasságban a kisdob és a nagydob között álló ütőhangszer. A katonai dob régebbi formája, ami egész Európában gyalogsági menethangszerként volt használatos. - 30-40 cm magas, hengeres kávájának mindkét nyílására membránt feszítettek. A nagyobb, akár 60 cm magas kávával rendelkező hangszerek neve zsoldos dob. A feszítőabroncs átmérője 28-35 cm között ingadozik. Két különböző formáját ismerjük: a régebbi változatoknál a káva és az abroncsok mindig zsinórral befont fából készültek, továbbá a hártya feszítettségét cikkcakkban befűzött zsinór szabályozta. Ezeket nem mindig látták el pergőhúrokkal. Ha igen, azok bélből készültek. A mai pergődobok esetében a káva vagy fémből, vagy fából készül, és a zsinórok helyett csavarokkal feszítik meg a hártyát. Ezekről a hangszerekről nem hiányozhatnak az alsó membrán alatt kifeszített pergőhúrok. Hangja mélyebb és tompább, inkább a nagydobbal áll rokonságban, pergőhúrjai nem igazán meghatározóak hangzásképének kialakításában. Általában kisdobverőkkel szólaltatják meg, de alkalmanként üstdobverőket is használnak. Jegyzése kulcs nélkül, egyetlen vonalon történik. Bartók Táncszvitje gyors szólójával kezdődik. A kisdobbal ellentétben a jazz- és tánczene nem alkalmazza. A modern táncegyüttes DOBKÉSZLETE - lábcsin (állványra szerelt, pedállal működtetett réztányér-pár); cintányér; kisdob; nagydob; tom-tom; pergődob. A lábcsint az állvány alján lévő pedállal szólaltatják meg, hasonló pedál működteti a nagydobot is.
TOM - TOM (egymembrános változata - jazz-üstdob) - verővel megszólaltatott hangszer, amelynek őse egy kínai dobféle volt. - Felépítése a kisdobhoz hasonlatos. Fából készült hengeres kávájára fémabroncsok segítségével két membránt helyeznek, amelyek feszítettsége külön szabályozható. Általában ezek a hangszerek is rendelkeznek felhangszabályozóval (a felső hártya belső feléhez érintett filckorong, amelynek a membránra gyakorolt nyomását egy csavar segítségével lehet beállítani). A tom-tom hártyái vastagabbak, mint a kisdob hártyái. További eltérést jelent az is, hogy a tom-tom nem rendelkezik pergőhúrokkal. Kétféle méretben készítették: a nagyobbak lábakon álltak, a kisebbeket a nagydobra erősítették. Az előbbi hangszerek magassága 32 és 58 cm, átmérője 36 és 50 cm között ingadozik, míg kisebb változataik esetében a magasság 14-23 cm, az átmérő 15 és 33 cm között alakul. A tom-tomoknak egymembrános változata is van, amelyeket nyitott tom-tomnak is szoktak nevezni. Az alsó hártya elhagyásának köszönhetően ezeknek a hangszereknek meghatározhatóbb a hangmagassága, kevésbé tompa a hangszíne. A megszólaltatáshoz üstdobütőket, kisdobütőket és ritkán seprűt is használnak. NAGYDOB - verővel megszólaltatott hangszer. Ez a kisázsiai eredetű instrumentum a legnagyobb a dobok családjában, a török janicsárzenével került hozzánk a 16. században. - Henger alakú kávája fából vagy könnyűfémből készül. Magassága 35 és 40 cm között ingadozik. A szimfonikus zenekarban használt nagydobok átmérője 70-80 cm. A jazz-zenekarokban kisebb, 50-60 cm átmérőjű hangszereket használnak, amelyeket általában lábgéppel szólaltatnak meg. A hártyát feszítő abroncsok fémből, ritkán fából készülnek. Régebben zsinóros változatokat is csináltak. A nagydob is a két hártyával ellátott hangszerek közé tartozik. Felső membránja vastagabb az alsónál. Feszítettségük ma már külön szabályozható, régebben hosszú csavarok segítségével együtt feszítették meg a kettőt. Az általában függőlegesen felállított hangszert egy verővel szólaltatják meg, amelynek nyele rövid, és hengeres, kemény filcfejben végződik. Csak bonyolultabb ritmusképletek esetén használnak két verőt. A jazz-zenekarokban a verőt egy lábbal működtethető emeltyű segítségével szokták mozgatni. A nagydob hangjának magasságát a két hártya között kialakuló bonyolult akusztikai viszonyok miatt nem lehet pontosan meghatározni. A különböző típusok között inkább hangszín tekintetében van eltérés. Gluck alkalmazta első ízben színpadi zenéjében. Jegyzéséhez egyetlen vonal elegendő.
Az egymembrános dobok közül a legelterjedtebbek: BONGÓ - feltehetőleg indián eredetű. Az ötvenes évek óta szimfonikus-, kamarazenekarok is használják. - Az egymembrános dobok családjába tartozik. Két összekapcsolt kisméretű, meglehetősen jól hangolható hangszerből áll. A játékos általában a térde között tartja. A kubai bongó kávája kissé hordó alakú, lefelé keskenyedő keményfadongákból van összeenyvezve, amiket alul fémabroncs fog össze. Membránját korábban szögekkel erősítették a kávához. Újabban a káva belsejében lévő, csavarral szabályozható feszítőgyűrű segítségével állítják be a hártya feszességét. Kubában és a karibi térségben nélkülözhetetlen a szambánál és a rumbánál. Az európai bongó kávája henger alakú. Fából készül, és a membránt - a többi európai dobokhoz hasonlóan - külső abroncsok és csavarok segítségével rögzítik, illetve hangolják. Az összekapcsolt dobok magassága azonos, átmérőjük azonban különböző. A kisebb megközelítőleg 17 cm magas, és átmérője is ekkora, a nagyobb átmérője körülbelül 21 cm. A hangszert általában kézzel szólaltatják meg. Az ujj-tenyér játék igen differenciált hangzások létrehozását teszi lehetővé, és az instrumentum fás rezonanciáját helyezi előtérbe. Ha dob- illetve üstdobverővel szólaltatják meg, akkor hangja közelebb kerül a tom-tomhoz. KONGA (tumba) - kézzel vagy verővel megszólaltatott, egymembrános, afrikai eredetű népi hangszer a bongóhoz hasonlóan a Latin-amerikai tánczene révén terjedt el Amerikában és Európában. - A kubai konga fából készült, nyújtott hordó alakú káváját lefelé keskenyedő dongákból enyvezik össze. Ezeknél a hangszereknél a membránt szögekkel erősítik a kávára. A másik alakváltozat csonka kúpra emlékeztet. Ennek kávája réteges fából van, és a membrán rögzítése, illetve feszességének szabályozása abroncsok és csavarok segítségével történik. A konga méretei megközelítőleg azonosak: káva magassága 70-80 cm, a hártya átmérője 22-26 cm. Láb között tartva, kar alá akasztva és állványra helyezve egyaránt használják. Megszólaltatása majdnem mindig kézzel történik, ugyanis az ujj-tenyér játék rendkívül differenciált hangzások előállítását teszi lehetővé. Ebben a tekintetben a konga a legsokrétűbb egymembrános ütőhangszer.
ÜSTDOB (timpani) - verővel megszólaltatott, arab eredetű, egyhártyás hangszer, ami a 15. században, a keresztes háborúk során, illetve Spanyolország arab meghódítása révén került Európába. - Nevét sajátos kinézetű korpuszáról - félgömb, vagy kissé mélyített félgömb alakú rezonancia-üstjéről kapta, ami mindig vörösrézből készül. Korábban zsinórzat segítségével feszítették ki hangolható borjú-, vagy szamárbőr membránját, később abroncsok és csavarok segítségével. Az üstdob tompa, mély hangjának magassága a rezonancia-üst akusztikai adottságainak köszönhetően teljes pontossággal meghatározható. Ezt természetesen ki is használta az európai zenekultúra. Az üstdobokat hangolásuk technikai megoldása szerint is lehet csoportosítani. A csavaros üstdobok esetében nagy szárnyas csavarok szabályozzák a hártya feszültségét. A forgatókaros vagy emeltyűs üstdob áthangolását egy emeltyűszerkezet végzi, amit forgatókarral ellátott főcsavar segítségével működtetetnek. A forgatható üstdoboknál a korpusz forgatásával lehet beállítani a hangmagasságot, míg a manapság használt pedálos üstdoboknál a hártya feszességét szabályozó emeltyűszerkezet egy pedál segítségével hozható működésbe. Napjainkban két méretben készítik: 61 és 68 cm-es hártyaátmérővel. Mindig verővel szólaltatják meg, amelynek nyele nádból vagy fából készül. A verők feje készülhet gyapjúvattából, filcből, szivacsból, bőrből, parafából vagy fából. Ezek mind eltérő keménységűek, és használatuk más-más hangszínt eredményez, a mennydörgésszerű robajtól a halk morajig minden fokozatban megszólaltatható. Szólamának lejegyzése basszuskulcsban történik. Szimfonikus zenekarban általában párosával alkalmazzák. A romantikus nagyzenekarokban akár három különböző átmérőjű és hangterjedelmű üstdob is szerepelhet, egyetlen előadó szólaltatja meg. KUBAI ÜSTDOB (timbales) - verővel megszólaltatott hangszer. Kubai tánczenekarok révén Amerikában, Európában egyaránt elterjedt, egy hártyával felszerelt dobféle. - A bongóhoz hasonlóan ezek is párosával vannak összekapcsolva. Hengeres kávái azonban mindig fémből készülnek. Az összekapcsolt dobok magassága mindig azonos, körülbelül 16 cm. Átmérőjük alig különbözik: 33 és 36 cm. A vékony hártyát fémabroncsok segítségével feszítik meg. A timbalest mindig verővel szólaltatják meg. Vagy speciális timbales-verőt használnak, amelynek átmérője az ütő teljes hosszában azonos, vagy egyszerű dobverőt. A timbalesra jellemző a fémes rezonancia és a határozott hangmagasság, amelyek révén a magas üstdobhangra emlékeztet ennek a hangszernek a hangja. CSÖRGŐDOB, baszk dob (tambourin) - kézzel megszólaltatott, egy hártyával felszerelt hangszer. Arab eredetű spanyol hangszer, amely Berlioz révén a 19. század első felében került be a szimfonikus nagyzenekarba. - Fából készült hengeres kávája megközelítőleg csupán 5 cm magas. Vékony hártyáját szögek segítségével rögzítik a kávára, amelyre körben végig réztányér formájú csörgőket erősítenek. A játékos míg egyik kezében a hangszert tartja, a másik kezével általában a keretet, néha a hártyát üti, rázogatja, rezegteti. Megszólaltatásakor a dobrezonancia a csörgők hangjával keveredik. Határozott hangmagassága nincs.
TABLÁ - két különböző hangmagasságú dob párból álló hindu ütőhangszer, az egyik dob hengeres a másik kúpalakú. - egy elterjedt indiai ütőhangszer amit klasszikus, könnyű-, és vallásos zenében használnak Dél-Ázsiában és a klasszikus hindusztáni zene része. Megbízható történelmi bizonyítékok alapján a hangszer kialakulása a 18. századra tehető, az első dokumentált tablá-játékos a delhi Ustad Siddar Khan volt. Szerepe bonyolultabb az európai zenében megszokott ütőhangszereknél, mert nem egyszerűen alátámasztja a dallam kibontakozását, hanem értelmezi, olykor ellenpontozza is. JAPÁNDOB - taiko, vagy más néven wadaiko japán szavak, eredeti jelentése: japándob – egészen pontosan egy bizonyos, Japánban használt membranofon ütőhangszertípusra vonatkozik. Az ezerkilencszázas évek közepétől azonban a taiko kifejezés már egy zenei stílust jelöl, mégpedig a japándobokon játszott csoportos dobstílust, amelyet az ötvenes években Oguchi Daihachi fejlesztett ki, nagyjából a ma ismert formának megfelelően. A taiko mint csoportos dobstílus viszonylag fiatal művészeti ág, noha előzményei a japán zenében több száz éves múltra tekintenek vissza. Az elmúlt fél évszázadban ugyanakkor a taiko olyan népszerűségre tett szert, ami Japánban több mint 10000 csoport megalakulását eredményezte, együttesenként átlagosan 12-15 fő részvételével. A műfaj vonzereje Amerikában, Nyugat-Európában, Ausztráliában és más országokban is újabb és újabb taiko csoportok születéséhez vezetett. Közép-Kelet-Európában egészen 2000-ig nem volt fellelhető ez a stílus. A térségben elsőként Magyarországon alakult japándob csoport, igaz, ma már nem az egyetlen. Ez a vonzó és látványos zenei műfaj könnyen felismerhető a dobolást kísérő mozgáskultúráról, amit maguk a dobosok adnak elő, miközben ütik a "bőrt", és jellegzetes dobjairól, amiknek a mérete az egészen kicsitől a több méter átmérőig terjedhet. A dobokat kísérhetik még egyéb (ütős, húros, furulya stb.) hangszerek is.
Mirlitonok, a membranofon hangszercsalád kisebb csoportját képezik. A mirliton fúvós hangszerekhez hasonló csövében a befújt levegő rezegteti meg a membránt, nem hangkeltésre, csupán hangszínezésre való. Általában ismert a fésűre szorított cigarettapapír, amely ajkainkra fektetve a rádúdolt hangot zizegővé, élesebbé teszi. Régebbi hagyománya van a nádmirlitonnak (NÁDDUDA) - arasznyi hosszú, mindkét végén nyitott nádcső, melynek egyik oldaláról, késsel óvatosan faragva, a cső kemény falát eltávolították, hogy csak az összefüggő vékony hártya maradt. A dallamot a cső végébe kell beledúdolni. Felnőttek ritkán, inkább gyermekek használták. Ide tartozik még a KÖCSÖGDUDA is. Kísérő hangszer, egyéb elnevezése ennek a népi hangszernek: szötyök, hüppögető, bika, burrogató, köpü, köcsögbőgő. Hólyaggal vagy bőrrel bevont, bekötött szájú, vödörnagyságú fa-, cserép-, fémedények (köcsögök, újabban akár nagyobb konzervdoboz is), amelyeknek feszes dobjára, annak középre, arasznyi nádszál vagy pár arasznyi lószőrcsomó van erősítve. Ez utóbbit nevezik bikának a moldvai csángók akik hejgetéshez – újévi köszöntéséhez – használták és használják ma is. Fontos eszköze a dunántúli regösöknek is, akik nedves ujjal vagy kézzel húzogatva a nádszálat vagy lószőrt szólaltatják meg azt, amely hüppöget, röfög, vagy bikabőgésszerű hangot ad.
|
