AJÁNLÁSELŐSZÓTARTALOMÖNÉLETRAJZIMPRESSZUM

Téli éjjel

Havas, kopasz faágat simít, ölel a szél,
A hópihék kacagnak, a fagy kezemhez ér.
Kacsint felém a holdfény, az égen ül, s ragyog.
A csend fülembe kószál, aztán elandalog...
Vonat sikolt a tájba, felel, ha kérdezem,
Hiányod egyre fájóbb, s nem oldja senki sem.
Rideg magányt vigyáz most üres lakótelep,
Hamis remény e játék, ez is csak új szerep...
Alak suhan a fánál, hamar tovább szalad,
Ha kín az élet, attól feladni nem szabad!
Mit ér ma visszasírni a régi szép napot?
Mit ér a szó, ha nincs már? Az álom itt hagyott!
Letűnt mosolyra tél jött, feledni nem lehet,
Az égre nézek: hátha figyel még két szemed!
De nincs erőm remélni, mi benned alszik el,
Havas, csupasz faágon a lelkem énekel...
Ruhátlanná fagyott szél hajol szobám falán,
Miközben elmerengek múlt suttogott szaván...
A mozdulatlan este megint velem zokog,
A könnyet őrzik rajtam a csillagangyalok...

2004. január 7., Vác

>