AJÁNLÁSELŐSZÓTARTALOMÖNÉLETRAJZIMPRESSZUM

Sic itur ad astra...

Ma éjjel újra meghalok.
Kékké fagyott, göröngyös ujjaim közül
Ragyognak rám a csillagok.

Átázott, rossz cipőmben áll
Emléked, árnyalakban - lassan megkövül.
Vonagló házakból kiszáll

A füstízű, múló Remény.
Arcomra hinti kézjegyét, s tovább repül,
Vénámban lappang még a fény...

Egy fáradt név csüng ajkamon,
Betűk halk összevisszasága - részegen
A fák sírását hallgatom.

Megszűnő emberek között
Töprengek néhány elhalványult részleten.
Lelkem szobádba költözött

Egy éjszakán - s meghalt e lény
Százszor... Belélegeztem gyilkos illatod,
És körmeim mögé a vén

Hiány betáncolt álmosan.
Üres vagyok... Nem választottunk csillagot!
Fogyó Hold csókja rám suhan,

Helyetted ő érint, sután.
Mondd, hogy lehet, hogy nézlek, s nem vagyunk sehol?
Mit ér a vágy a könny után?

Emelj fel újra, légy enyém,
Az arctalan tömegben csak Te vagy mosoly!
Szárnyak nélkül zuhanj elém,

Karcold belém a vétkedet,
Hogy tükröd én lehessek... Majd az Éj felel,
Ha megfogom fehér kezed.

A perc ruhátlanul becéz,
Sok égi szentjánosbogár így alszik el.
Hideg szemed szemembe néz

A távolból... Míg jössz felém,
Testem vacogva, hajnalpírban énekel...
Ma éjjel is meghaltam én.

2005. december 30., Vác

<