Nem hiszek a szemeimnek. Itt áll előttem a forróságban. Képtelen vagyok felidézni, hogy kerültem ide, egyáltalán hol vagyok. Előttem és mögöttem végtelenül hosszú út, melyen tócsákban olvadozik a kátrány. Az út két oldalán színes falakkal ölelt egyszerű kockaházak sorakoznak, mindegyik előtt egy-egy terméketlen szilvafa. Az égbolt áttetsző. Nem tudom, honnan jöttem vagy hová tartok. Csupán a lányt figyelem, ahogy engem bámul. Álombéli pillanat. Fűzöld, lenge nyári szoknyáját épphogy meglibbenti a kavargó forró levegő. Csupán egy pillanatra látom vékony combjait, ám így is látszik, hogy elgyengültek, kissé remegnek. Talán hosszú utat tett meg eddig. Karjai reménykedve felém nyúlnak. Karcsú nyakán vad táncot járnak az erek, vele együtt ugyanabban a ritmusban emelkedik gyöngyöző mellkasa. Szemei élénk zölden tartják fogva tekintetem, eszembe juttatva néhány hűvös fűcsomót, amelyen most szívesen nyugtatnám lüktető talpaimat.
-Segíthetek? – kérdezem a lányt. Rosszul van?
Arcára döbbenet ül. Talán rég hallott emberi szót. Egyáltalán mit keres itt egyedül?
-Nem szomjas? Le kellene ülnie. – próbálom szóra bírni.
Alig telik el pár másodperc, a lány tekintete hirtelen lefelé kúszik. A kezeimre. Magam sem értem, de egy kancsó hideg vizet tartok magam előtt. Sóvárogva bámulja. Felé nyújtom, de ő továbbra is csak hitetlenkedve bámul.
Meglehet, hogy csak képzelődöm? De hiszen oly valóságos! Noha arca sápadt, ajkai cseresznyepirosan, résnyire nyitva állnak. Felém lép egyet. Egyedül őt látom élesen. A házak, a fák, minden homályos. Lábaimat sem égeti annyira az aszfalt. Kezeimből a víz eltűnik, csak állok mozdulatlanul.
A lány még egyet lép felém, közben sötétbarna, göndör haja lágyan omlik hátára. Vanília illatát érzem. Egyre jobban elönt a félelem: mi lesz, ha eltűnik és nem látom többé. Nem mozdulok, csupán várom, hogy elém lépjen.
A távolból alig hallható zene szólal meg. Valaki rádiót kapcsolt. Elnézek jobbra, az egyik ház előtt piroskockás abrosszal terített asztal áll. Szélén egy egyszerű, fekete rádió. Homályos, mégis élénk pillanat. Úgy érzem, mintha egy emlékkép lebegne fel előttem. Talán ismerem a lányt, és őt választotta a képzeletem, hogy megtréfáljon.
Most én lépek felé. Nem bírok várni, inkább váljon köddé, de muszáj megérintenem. Tudnom kell, valóságos-e.
Közel vagyunk egymáshoz. Hallom, ahogy zilál. Szemei fátyolosak. Átkarolom, puha, habkönnyű sötét fürtjei akaratlanul is az ujjaim köré tekerednek.
- Felkér végre táncolni? – kérdezi. A víz úgysem igazi. Ez még lehet az.
Nem tudok válaszolni. Elgyengült lábai lépni próbálnak. Balra, jobbra. Felveszem a ritmust. Szorosabban karolom. Félek, szertefoszlik. Arca az enyémhez simul. Hűvös az izzadságtól. Vanília illata mindent beborít. Erősen öleljük egymást. Talán csak egy édes délibáb, amely mindjárt tovatűnik.
Felnézek. Az égbolt már nem áttetsző. Sötétszürke. Óriási esőcsepp koppan a perzselő aszfalton. Még egy. Jaj, ne, talán az eső elmossa e csodás látomást. Mi lesz, ha elered a zápor? És ő eltűnik?
És akkor eleredt a zápor. És én eltűntem.
Author: Karczag Bernadett
Karczag Bernadett vagyok, közel 30 éves győri lány. Jelenleg a győri kórház mikrobiológia labor csapatában dolgozom. Legelső falatnyi történeteimet kisiskolás koromban írtam, főként Ray Bradbury hatására. Az elmúlt időszakban csupán elvétve foglalkoztam írással, az utóbbi egy évben viszont újra magához ragadott a sorokban megbúvó varázslat. Nagy öröm számomra, hogy e csodás közösség tagja lehetek.