A Rue Saint-Louis-en-l’île
egy csepp nyugalom, falatnyi meglepetés.
Egy rövid utca, Párizs szívében.
Az egykori szent, s király, Szent Lajos
nevét viselő kis sziget közepén.
A megannyi látnivaló után, látszólag
semmi érdekes, semmi különleges,
semmi, ami itt elbűvölne.
Csupán egy utca, így egyszerűen.
Egy zárójel, egy szusszanásnyi csend,
a zaj, tolongás, a rohanás közt, s után.
Ami ebben a meglepő, és egyben megkapó, az,
hogy mindez a lázas, lüktető
nagyváros közepén fogad.
Ez a valami, valójában
Egy kincs,
Egy ékszeres ládika,
Egy csiszolatlan gyémánt,
s mindez ingyen, itt nincs belépő, nincs pénztár,
ahol a fizetéshez hozzá tartozik
a szükséges kellék, a sorban állás.
És amit a hely kínál:
Nézelődés az utca két oldalán,
a sok boltocska csábító kirakati portáját végigfutva,
vagy akár belül a boltban egy mustra,
vagy csupán egy célnélküli séta.
Itt a szigeten ráérsz ballagni, itt nem pénz az idő.
És ha egyszer a végére érsz, s az utca elfogy,
fordulj balra kincsre akadsz, egy Szajna parti sétányra,
a quai d’Anjou-ra bukkansz, szegélyezve árnyas fáival.
Amit ott látsz, az megcáfolja a korábbi állítást,
hogy itt nincs látvány.
A rakpart önmaga egy látvány, az árnyas fákkal,
oldalán a Szajnával, Párosulva egy különleges hangulattal.
Mindez így egy kerek egészet formál.
Sétád közben állj meg a rakpart közepén,
ülj fel a kő mellvédre lábat lógatva
s hallgasd a túlpart moraját,
megszűrve a zajt a platánok által.
Nézz le a vízre, s a rakparton andalgó
önfeledt szerelmes párra,
s menten elfog a nosztalgia.
Önmagad látod képzeletedben vissza ifjan.
Egy mélyet sóhajtasz, szemedben megjelenik
néhány könnycsepp, de nem szégyelled őket,
kezed ugyan mozdulna, hogy letöröld
a makacsul legördülni kívánókat,
de félúton megáll tétován, inkább zsebre dugod,
könnyed hagyod, hogy folyjon.
Felállsz, és halkan, csak úgy magadnak,
egy régi dallamot fütyölve mész tovább.
Barátom, bizton mondhatom,
ha életedben egyszer oly szerencse ért,
hogy lépted egyszer itt a Quai d’Anjou kövén
kopogott, emlékét sose felejted, s álmaidban
gyakran visszatér majd a látvány,
melyet akkor láttál, s újra elfog a hangulat,
melyben itt részed volt, s melyben elmerültél,
Itt Párizsban, egykor régen.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
3 Responses
Kedves Tonió!
Köszönöm, hogy szép emlékedet elénk hoztad. Igen, ezek tudnak erőt adni a nehebb napokban is.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Én köszönöm,, hogy elovastad, és hozzászóltál.Valóban az emlékek fontosak, pontosan, ahogy írod. „ezek tudnalk erőt adni a nehezebb napokban is.”. Ehhez még hozzáteszem azt, hogy még a rossz emlékek is fontsak leheznek.Nem követek el hasonló dolgot pl. stb.
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Egyetértünk. A szép emlékek melengetik a szívünket, lelkünket, a rosszból viszont tanulnunk kell, de dédelgetnünk nem szabad.
Szeretettel: Rita