Komoly nyereség Iránytűféle történetek
mert egyre jobb és hosszabb lehet az életünk
A 21. században megadatott nekünk az előző száz évhez képest a jobb és a hosszabb élet. Miért és hogyan alkalmazkodunk és tudjuk egyensúlyban tartani vagy hozni a 65, 70 + évünket és a fokozatosan egyre magasabbra emelkedő nyugdíjkorhatárt elérve az ’utániakat’, az ’egészségesnek’ nevezett időskor lehetőségei között az egyéni adott életkörülményeinkkel?
Komoly nyereség. Lehetőség? Felelősség? Évtizedeink vannak még! Hogyan töltjük meg tartalommal? Minden korábbiaknál tovább maradhatunk életben. Hurrá! Olyan kilátásaink lehetnek, vannak, amelyekről még ma sincs egyértelmű képünk. A hosszabb élet, a magasabb életkor lehetősége nem mindenkit tölt el osztatlan örömmel. Egyeseket majd nyugtalanít, és akadnak olyanok is, akik egyenesen fenyegetőnek érzik és katasztrofálisan beszélnek majd. Az olvasmányosság kedvéért mellőzve szólnak erről a történetek, a helyzetek. Orvosi, biológiai és evolúciós szemüvegeket is letéve.
1.
Az életút
Az öregedés teljesen érdektelen és unalmas téma. Csak az élet kezdete számít. Csoda. Ünnep. Mindent az utódokért! Szertartás jelzi ezeket a fontos pillanatokat. Rítusa van. Tradíciói. Az életlépcső évezredek óta használt vizualizáció. Feltörekvést és leépülést ábrázol a nullától a 100 évig tartó életút 10 fokra osztva. Két végű- a kezdet és a vég a meghatározott. A többi korszakonként változott, mindig aktuálisan emblematikus figurákkal jelzett.
Út a fedélzeten
Wilson Hudde már 65 éves volt, Linda, a felesége betöltötte az 59-et. Három lányuk született. A legkisebb, a későn jött Judy, 24, és 2000 novemberében már egyéves lett az elsőszülött gyermeke. Huddenék harmadik unokája. Wilson Hudde jól emlékezett arra, amikor először vehette a karjába a szülészeten, a hollandiai Ridderkerk Gyógyászati Központjában, 14 óra 30 perckor. Ott volt a neves specialista szülészorvos is a társaságukban. Linda, a két testvér és a családjuk, a férjek is. Wilson kapitány csak hallgatta a családi derűs hangzavart, tapétaként vette körül, miközben gyönyörködött az újszülöttben, és gondolataiban már előre járt. Csak Judy és a híres orvos beszélgetésére figyelt fel.
– Erős, egészséges kisbaba. Gratulálok. Már most olyan fejlett, mintha egy hónapos lenne.- majd a nagyszülők felé fordult széles mosollyal. A kedves mama és a papa, éljen soká a nagy család! Amint elnézem önöket, minden jel erre mutat. A holland átlagnál 30%-kal nagyobb esélyekkel élvezhetik a hosszú élet esélyeit. – majd körbejártatta tekintetét a családtagokon, a köztük levő gyerekeiken is. A családfa-kép, a vérvonal – úgy látom – életképesség szempontjából örökletes és optimális tényező a Hudde-családban! – mert ránézésre a nagyszülőket is hasonló életkorúnak tartotta, a kismama és az újszülütt vérvizsgálatai sem mutattak kockázati tényezőket, képeket. Bizonyára a család többi tagja különbözhet, mert nyilván az életmódjukat tekintve hasonlóak lehetnek.
-100 évig éljen mindenki! – Paul, a legidősebb lányuk férje szólalt meg, aki az ünnepi pillanatra szánt, előre elkészített és hűtött pezsgővel foglalta el magát.
-A kisfiam is? – kíváncsiskodott Judy- Ő mire számíthat?
-Hát, számoljunk együtt! 2000-ben vagyunk, a mostani ezredfordulós nagy jövendölések és becslések között erről is esett prófécia! – és közben elvette a feléje nyújtott pezsgőspoharat.- 80 felett számíthat, de ehhez minden 10 évben kaphat plusz bónuszokat, hétszer 2-3 év is lehet.
-Kerekítsük százra! – Paul bizonyára nem kispályás típus. Ez a reakció jól jelzi, hogy a születés pillanatában mekkora értetlenség, unalmas érdektelenség működik az orvosi prognózissal kapcsolatban, amely a végre, az élettartam biztos és garantált növekedésére utalt. Wilson kapitány csak arra gondolt, ő 65 lesz. Az orvos folytatta. Tetszett neki a saját hangja.
-Persze, ha nem tesz közben valami ostobaságot, szex, drog, vagy…-és most jött csak nagyon zavarba a doki. Na…én persze…csak az átlagszámítás szerint…-aztán éppen a legjobbkor elszólította sürgősen a csipogója. Wilson kapitány egy pillanatig számolgatott. Ha a képlet jó, akkor még neki optimális esetben is lehet még 20 éve. Gyönyörködni. Élni. Egészségesnek nevezett, szép és derűs, nyugalmas öregségben. Nyugdíjban van, és majd teljesen leteszi, elhárítja magától az ’ezüstkoros’ felkéréseket is a teljesen problémamentes, némi luxussal is bíró hajóutakra. Bár hízelgett neki, hogy a vállalkozó hajózási társaság nem vette komolyan a tévképzetet vele kapcsolatban, hogy ’idős’, nyugdíjba vonult, korlátozottak már a testi vagy a szellemi kvalitásai, meg gyorsan kopik az is, ami van, ezért nem foglalkoztatnak hasonlókat. Valójában egyre több ennyi idősebb ismerőse akadt, aki még a munkájával, a tudásával a gazdaság hasznára van. Önbecsülést is erősít, aktív tevékenység, nincs unalomba fulladt vagy feleslegesség érzetük, és az anyagiak sem mellékesek. Mindeközben egyiküknek sem jártak magasztosabb gazdaságpolitikai vagy társadalmi világjelenségek a fejükben. Az elöregedés gazdasági világjelenség és aktuálisan komoly probléma. Sörözés közben számukra csak egy kategória létezett: a születés – a fejlődés – a felnevelés – azoknak a 20 évei. Az öregedésük legfeljebb érintőlegesen került szóba, egy 50. születésnap vagy ismerős, rokon temetése alkalmával.
Sylvia, a középső lánya ránézett Ulrikra, a férjére. Halkan, suttogva, aggódó hangon szólt hozzá. Sőt, páni félelemmel ebben az örömteli pillanatban. Ugyanis 2000 első napjától kezdve hónapok óta reszketett a tudattól: ebben az évben lesz a 30. születésnapja.
-Jól nézek még ki? – Ulrik odahajolt, hogy jobban hallja a kérdést. Ő már 40 éves volt, de egyre jobban kopaszodott. Nem csinált belőle hiúsági kérdést, magasabb lett csak a homloka, egyébként meg nem volt kaszanova-típus, tehát nem érezte vonzerejének a csökkenését e tényben.
-Drágám, te pompás vagy! – Még nekünk bőven van mindenre időnk, a csúcsteljesítményekre. testi, szellemi és egzisztencia területén. – és megcsókolta. Még két gyerekünk is lesz, az már négy gyerek! Az valóban nagy család! Ulrik nem gondolt arra a 20 évre, amire Wilson kapitány fejében járt, a ’még ennyi’ értelemben, sem úgy, hogy neki ez az ’alig annyi’ lehetne. Mire is? Amikor az egynapi munka, a hobbijai, a kertészkedés és a vadászat, plusz a magánpraxis után másnap alig tud majd kikelni az ágyból. Sylvia megkönnyebbült, de azonnal fejben elindította a ’már holnaptól kezdve’ című új edzésprogramját, meg intenzívebben gondoskodik a gyerekekről, odafigyel a fogamzásgátlóra is. Átsuhant az is, talán Ulrik csak mondta. Nem komolyan. Annyi harmincas barátnője van, akik panaszkodnak, hogy már öregnek számítanak a munkahelyükön. Lehet, hogy engem is leírtak volna?-gondolta magában. A héten bemegyek, és és visszakérem magam félállásban a könyvtárba. És ettől teljesen rendben érezte magát, és csatlakozott az ünnepi, családias fecsegésbe. teljesen oldottan. Elena, az elsőszülött lány volt a Hudde famíliában, 37 éves elmúlt. Arra gondolt futólag a pezsgőspohárral a kezében, talán nem kellett volna húzni-halasztani a házasságkötést Paullal. Az eltelt 3 évben pedig kiiktatni a gyermekvállalást. Sosem vélte azt, hogy ő anya, Paul meg apa lesznek. Meg egyébként is egyedül tekintett erre úgy, mint ’akié a gyerek’.
Paul volt az egyetlen, aki semmire nem gondolt. Magától értetődően haladt a maga útján. Szenvtelenül. Ezen és hasonlókon soha nem törte a fejét. A szex még működött, 45 éves, nem kívánt különösebben utódokba befektetni. A gyereknevelés- látta maga körül a szűkebb és a tágabb környezetében is – komoly beruházást követel, és azt is, nem jelentik a biztonságos, gondoskodó időskor zálogát sem. A Nex Iparvállalata sokkal inkább. Tekintélyt élvez, kiemelt státuszt. Ma már a sokgyerekes apa- családfenntartó nem jelentett egyet a férfi rátermettségével. A házasságon kívüli kapcsolatok igen. Cukkolták is ezzel eleget! Ő semmit nem kockáztatott az életében! Sem az elérteket, sem a bizonytalanokat a kiszámítható biztosért, a pénzét soha, semmiképpen. Elena mindenben megfelelt, amit fontosnak tartott az életében. Soha nem gondolt eddig sem és ezután sem az ágyban arra, mi lesz hát akkor az emberi faj fenntartásával? Amikor szexre vágyott, akkor az élvezetre irányzott belső ösztön késztette. Önző módon. A következő 20 év sem váltott ki benne semmiféle gondolatot. Jelleme egyébként elég merev és zárkózott volt, soha senkihez nem kötődött mélyen érzelmileg. Se szülőkhöz, se partnerekhez. Ezt nem engedte meg magának. Még a legjobb cimboráját is lenézte, akivel eddig remekül haverkodott, mert ilyen dolgokban nagyon egyetértettek, hogy őrülten szerelmes lett. Házasságra adta a fejét. A jövő hónapban nagy buli lesz, mennek ők is a ceremóniára és a bankettre.! 100 évig így legyen!
-Mennyi?-kérdezte Wilson kapitány.
-10%- hangzott a magasból.
-Mi 10%?
-A jéghegy csúcsa!-
Wilson kapitány a protokoll szerint cselekedett. 10%-ot adott többet még ráadásként. 10%-kal figyelmesebben és higgadtabban kezelte a folyamatos jelentéseket a jéghegy tengerszint alatti pozíciójáról. Kinyilvánította a személyzetnek plusz 10%-ot a mindig nyugodt önfegyelmével, így mindenkiben csökkent a stressz. 10%-kal több időre jelent meg az utazók között, sugárzott a küllemével, a szavaival, ősz hajával. 10% -kal több figyelmességet, jóindulatot, kaptak a zenészek, a kiszolgálók, a hajóorvos. 10% plusz jutott még a fegyelmezett irányításból, jelenlétének, tapasztalatának, ’a rátok számítok’ bizalmának kisugárzásával. Mindenki annyiszor 10%-kal több odaadással, felelősséggel, szakszerűséggel, fegyelemmel tett hozzá a magáéból. A tulajdon lényéből, ami az övé. Megérte. Másnap jó irány, jó szél, jó idő, a szokott kellemes és kényelmes hajóút zavartalan volt. 10%-kal csökkent Wilson kapitány belső feszültsége, javított a nyugtalanságán, aggodalmain, sokkal fontosabb volt ez. Mint az önbecsülésének vagy sikerélményének az öröme. Mennyi? Mi mennyi? A saját töltöttségi szintje. Felhívta Lindát, a feleségét.
-Szia, drágám, hogy vagy? – ezt tízezerszer mondta már, de ezen a napon más volt. 2000 november közepe, két nappal Linda esetleges mellműtétje előtt.
-Röntgen és csontvizsgálat megvolt. Egész nap csak öltöztem-vetkőztem, mindenütt olyan hideg volt. Az eredményt megkaptam, nincsenenk áttétek, én úgy döntöttem, Wilson…megcsináltatom.- aztán csend lett.
-Bementem volna veled. Nincs pótolhatatlan ember a fedélzeti helyemen, Linda!
-Én kértelek, Wilson, hogy ne tedd! Lyukasra jártad volna vagy ácsorgásoddal fúrtad volna a padlókat, meg járólapokat, kedvesem. Mint a fedélzeten! Semmi szükség nem lett volna rá, hidd el!-
-Három hét, és otthon leszek. Karácsony. Utána csak veled akarok lenni, még sok évtizeden át, rengeteg időt töltünk együtt. 100 éves korunkig, vagy tovább!
-Majd megterítem a nagy ebédlőasztalt, a legszebb porcelánokat evőeszközöket veszem elő, a kristálypoharakat, a színeseket. Azt sajnálom, hogy egy érthetetlen módon megrepedt, amikor a kezembe vettem, akkor pedig szét is hullott. Pedig nem használtuk.
-Elöregedett, Linda. Ne hibáztasd magad! Az ilyen módon eltört poharak többsége egyszerűen csak régi már. Elfáradt az anyag. Jól néz még ki, de..a legkisebb külső hatás rá sokkal intenzívebben hat, akár egy ajtónyitás elég. az anyaga már azt a sokkot sem bírja elnyelni, Linda kedvesem! Mi is törékenyebbé váltunk, Linda. – csend lett.
-Ezzel most azt mondod, hogy egyre rosszabb lesz?- csalódott hang volt.
-Sokaknak jut ez eszébe, de mi nem olyanok vagyunk, drágám! Ezentúl minden este, reggel és délben megtesszük a terítést. Ketten. Az asztalnál is. Minden az idő múlásával, az öregedésünkkel egyre értékesebb lesz, Linda, én megértettem, csak azt szeretném, hogy te is érezd! Tudd! Amit neked jelentett a színes, különleges kristálypohár, a kora, a velünk töltött szolgálati ideje, a pillanatok, a kezünkben, az ajkunkhoz érintve a legünnepibb időben és helyzetekben, felidézve mindent, ami hozzá kötődött, a szépsége, a …- megcsuklott a hangja – az történik velünk is. Velem mindenképpen, drágám! Megöregszünk, mert élünk, szépek és értékesek maradunk. Az anyag elöregszik, törések, hajszálrepedésekkel. Vigyázni kell magunkra még jobban és egymásra!
-Nahát, Wilson, olyan megható, amit mondasz- és nevetés a vonal végén. Képzeld, amikor Judy is megtudta a rossz hírt, az volt az első kérdése: ’ugye, ez a papára nem veszélyes?’- Linda nevetéssel folytatta tovább.
-Tudod, ha a gyerekek, ha felnőttek is, nem szeretik hallani, hogy a mama, a papa megbetegedhet. Nem hiszik el igazán azt sem, hogy megöregszünk. Törékenyebbek lettünk. – itt Wilson kaptány megállt. 10% jóindulattal és szerető tapintattal nem mondott többet ennél. Azt sem, hogy a gyerekeik tudat alatt rettegnek attól, hogy a szüleik idősek lesznek, és meg kellene tőlük kapniuk azt a teljes odafigyelést, amit ők kaptak életük első három évében. Ez járna nekik. Akár életük végéig is. Azt elkerülte, amire már nem maradt több belső életerőpontja, még 10% önmagából. Hallgatott. Út a fedélzeten.
Nem hiszik el azt sem, hogy meghalunk.
Author: Fodor Ágnes
A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...
