Macskanyelv

A felkelő nap első sugarai áttörték az égbolt sötétjét. A csillagok még pislákoló fényei erőlködve próbáltak tündökölni, de az egyre feljebb kúszó nap kíméletlenül elbánt velük.

Három macskakölyök bandukolt a közeli erdő irányából a házat körülölelő kerítés irányába.

Elsőként Pihe, egy fehér, tömött bundájú kisebb szürke foltokkal tarkított kismacska dugta át a fejét az egyik kerítésoszlop melletti résen. Egy pillanatra összeszűkült szemmel felmérte a terepet, majd átpréselte magát a lyukon.

Őt követte testvére, Zorro, akinek koromfekete bundáján csak elvétve találni fehér foltot. Arcán mókás fekete álarcot viselt, mely kiemelte sárgán villogó szemét.

Harmadikként a falkához tartozó, hasonló korú kölyök, Dobby csusszant át a kerítésen. Színe hasonló volt Pihéjéhez, azonban az ő testén a szürke bunda dominált, elülső lábai hófehéren világítottak a reggeli fényben.

Hárman lépdeltek a harmatos fűben a korai reggeli reményében.

Pihe megállt egy pillanatra egy lila virágú mályva bokor mellett. Megszagolta az alsó leveleket, majd felemelt fejjel mélyet szippantott a friss, párás levegőbe.

– Anya és Mazsola már itt vannak. – jelentette ki magabiztosan.

A többiek is szimatolni kezdtek és helyeslően bólogattak.

Ebben a pillanatban hirtelen ugrással egy hasonló termetű szürke iromba macska termett az orruk előtt, villogó zöld szemmel a sötéten terpeszkedő ház irányából.

– Csak nem a nevemet hallottam? – kérdezte vidáman a meglepett hármastól.

– De. – vágta rá Zorro. – Éreztük, hogy te már itthon vagy. És anya is.

– Épp időben jöttetek. Hamarosan jön a gazdasszony. – és vigyorogva elkocogott a ház másik oldalára.

A kölykök követték és befordulva a ház sarkánál megpillantották Mancit, a nőstény macskát. Kényelmesen elhelyezkedve a terasz alsó lépcsőfokán feléjük fordulva kémlelte a homályba burkolózó udvart.

– Szia Anya! – kiáltotta egyszerre Zorro és Pihe.

– Jó reggelt. – suttogta Dobby.

– Sikerrel jártatok? – tette fel a legfontosabb kérdést az anyamacska. Bár Dobby nem az ő kölyke volt, sajátjaként kezelte.

– Igen! Találtam egy pockot, Zorro egy cickányt és Dobby két kis egeret. – büszkélkedett a zsákmánnyal Pihe.

– Jól van, szép volt. – hangzott az elégedett dicséret, miközben a három kölyök odabújt Manci fekete-fehér tarka bundájához és ütemes dorombolással fejezték ki örömüket.

A hízelkedő kölykök egyre csak a terasz sarkán megpihenő Mazsolát lesték. Miközben egyetlen pillanatra sem hagyták abba a dorombolást, egymás között halkan sutyorogva tanakodtak.

– Vajon miért hívják Mazsolának? És miért kell úgy beszélnünk vele, mintha ő más lenne, mint mi?

– Azért, mert ő más, mint ti! – dörrent a hátuk mögött egy hang.

Rémületükben még jobban belefúrták magukat Manci bundájába és onnan pislogtak félénken. A terasz lépcsőjén komótosan sántikálva kaptatott felfelé egy megtermett kandúr.

– Szia Apa! – Mazsola kocogott sietősen az idős macska elé.

Még mindig sántít! Ez az én hibám! –futott át Mazsola agyán.

Lelkiismeretének vádló hangja visszahangzott elméjében.

Pedig apa szólt előre.

Felrémlett előtte a néhány nappal ezelőtti eset.

A házhoz közeli úton játszadozott egy lepkével, amikor gyorsan robogott felé egy guruló doboz, amiben emberek ültek. Nem figyelt fel a jellegzetes berregő hangra. Apja az utolsó pillanatban toppant elé és hangos morgással elzavarta. Akkor sérült meg a lába. Még mindig nem gyógyult meg teljesen.

Szégyellte magát figyelmetlensége miatt.

Üdvözlésképpen az orrát egy pillanatra az apja orrához érintette, majd arcát a kandúr szürke csíkos puha szőrébe fúrta. Farkát átvetette apja hátán, és így átkarolva kísérte közelebb a társasághoz.

– Jó reggelt Bandi! – üdvözölte Manci.

– Úgy hallom, az ifjúság nagyon kíváncsi ma reggel. – szigorúan mérte végig a félénk triót, közben bajsza alatt mosolyra húzódott a szája. – Mazsola más. És Tádé is.

A kölykök kérdőn néztek rá, az a magyarázat nem elégítette ki a kíváncsiságukat.

– Genetikai rendellenesség. – ezt hallottam a gazdáktól. – Nem tudom, mit jelent, de ez a magyarázat kicsi termetükre. – szeretettel nézett végig az istálló felől érkező fián és az oldalán ücsörgő lányán, akik egy év múltán sem voltak nagyobbak az idei születésű ifjoncoktól.

Ezzel lezárta a témát és érdeklődő arccal fordult ő is a ház ajtaja felé.

– Mindjárt jönnek. – állapította meg rezignáltan.

– Honnan tudja Bandi bácsi? – érdeklődött Zorro.

– Látod a benti halvány fényt?

– Ott is süt a nap? – ámuldozott a kiscica.

– Nem, odabent nem a Nap süt. Az emberek tudnak világosságot csinálni amikor csak akarnak. – Zorro tátott szájjal nézte az ablakon át kiszűrődő fénycsóvát. – Ha reggel meglátod ezt a fényt, akkor az azt jelenti, hogy a kétlábú asszony hamarosan jön a kutyákkal sétálni.

– Az a két világosszínű izé, amik úgy röfögnek, mint a malacok hátul az ólban, azok nem kutyák. – jelentette ki kategorikusan Pihe. – Anya azt mondta a kutyáktól félni kell. Különben is! A kutyák a kertben vannak, sokkal nagyobbak, mint mi és óriási fogaik vannak. Nem szeretnek minket. – fejtegette tovább tudálékosan mondandóját, miközben felrémlett az istálló mellett lakó hatalmas, bozontos szőrű barna kutya, ami hangosan ugatva, fehér fogsorát dühösen villogtatva ijesztgeti őket.

– Ezek igen. Szeretnek minket. – Pihe a csodálkozástól majdnem leesett a terasz széléről. – Mesélek nektek egy kicsit, míg érkezik a reggeli.

Azzal a kandúr kényelembe helyezte magát, farkát maga köré kanyarította és úgy helyezkedett el, hogy jól lássa a bejárati ajtót, ahol az ember felbukkanását várta.

– Ez a két kutya, Bogyó és Evettke. Ismertem az anyjukat is, Zserbót.

– Ő most hol van? – vágott közbe kotnyelesen Zorro.

Bandi szomorú pillantást vetett a közeli lonc bokor töve felé. A kölykök követték tekinetét. A bokor tövében gyönyörűen virágzó varjúháj és kövirózsa pompázott, színes porcsinrózsák gyűrűjében. Nyelt egyet, majd folytatta.

– A barátom volt. – a kismacskák megrökönyödve hallgatták nagybátyjuk kijelentését. – Emlékszem néhány éve egy hideg téli napon a gazda egy kicsi dobozban hozta haza magával. Olyan fura, beteg szaga volt. A tekintetéből félelem és szomorúság sugárzott. Az ember bevitte a házba és egy jó darabig nem láttuk. Egyszer épp hazafelé tartottam, amikor a gazdasszony kihozta az ölében és letette a havas fűre. Reszketett, sovány volt, de a szeméből eltűnt a félelem és a szomorúság. A szaga sem volt már olyan különös. Ezután mindennap láttam. Napról napra egyre erősebb és vidámabb lett. Egyik alkalommal nem figyeltem és egész közel jött hozzám. Mire észrevettem, hűvös orrával a bundámat szagolgatta és halkan dünnyögött. Annyira meglepődtem, hogy nem mozdultam. Láttam a kétlábú mosolygó arcát, hallottam megnyugtató hangját és úgy döntöttem állom a sarat. Ha ő szereti, én sem fogom bántani.

– És aztán mi történt? – kérdezősködött tovább Zorro.

– Rájöttem, hogy nincs mitől tartanom. Egy idő után már teljesen közel engedtem magamhoz. Akkor láttam, hogy az egyik szeme sérült, nem lát jól vele. Mindig kedves és barátságos volt. Aztán megmentette az életemet.

– Húha! Tényleg? – hitetlenkedett Pihe, miközben izgatottan bökdöste Dobby-t, aki csendben hallgatta az idős macska történetét. El sem tudta képzelni, hogy egy kutya segítsen egy macskának.

– Egyik nap a szomszéd tyúkudvarában összeakadtam egy idegen kandúrral. – és fejével a nem messze lévő gyümölcsfás kert felé intett. – Nagyobb volt nálam és sokkal erősebb is. Nem akartam vele harcolni, ezért inkább menekülőre fogtam. Átugrottam a kerítésen, de követett ide. Már épp utolért, amikor kilépett a házból Zserbó. Egy pillanat alatt látta, hogy szorult helyzetben vagyok. Nem habozott. Közénk rohant és bátran ugatva elkergette a betolakodót. Én pedig ép bőrrel megúsztam a kalandot. Amikor az idegen már messze járt, visszaszaladt hozzám és alaposan megszagolgatott. Attól a pillanattól barátok lettünk.

– És mi történt vele? – kérdezte félve Dobby.

– Szomorú volt az a nap. Nagyon szomorú. – lehajtotta fejét a fájó emlék súlya alatt. – Mint mondtam, az egyik szemére nem látott jól. Senki sem tudja, pontosan mi történt, még a gazdák sem. Az udvarra behajtó berregő, guruló doboz alá szaladt. – meredten nézte az udvaron parkoló autót. – És nem kelt fel többé. A nőstényember szeméből víz folyt és sokáig nagyon búskomor volt. Odatemette a lonc alá. Így mindig látja, ha kinéz a házból.

– Itt vannak! – hangzott fel az izgatott kiáltás Mazsola szájából.

Minden macskaszem a házra szegeződött.

Az ajtón kilépett az asszony két vidáman ugráló kutyával az oldalán, lámpával a kezében és elindultak a kapu felé.

– Nemsokára visszajönnek és akkor mi következünk. – intette türelemre az ifjúságot Manci.

Azonban a kölykök túlontúl kíváncsiak voltak, ezért óvatosan követték őket.

Meglapultak egy-egy bokorban és csak villogó szemük árulta el őket.

– Vajon miért megy velük az ember? – töprengett Pihe.

– Lehet eltévednének. Látod, a kétlábú fényt visz magával. Biztos nem látnak olyan jól, mint mi. – állapította meg Zorro.

Dobby egyetértően bólogatott.

Amikor meglátták a hosszú, poros úton az imbolygó fénycsóvát közeledni, elindultak vissza a terasz felé.

Nem telt el sok idő és nőstény macska megállapításának megfelelően a sétáló hármas felbukkant a ház mellett.

Ahogy bezárult mögöttük az ajtó, odabentről beszéd és különös zajok szűrődtek ki. Egyszer csak az ember kilépett a teraszra.

– Sziasztok Cicukák!

Bandi, Mazsola a lába körül tekergőzve üdvözölték, miközben minden lépését kísérték az etetőtál felé. A többiek tisztes távolságból szemlélték az eseményeket.

Bandi halkan motyogva nyivákolt a nőnek, és hanyatt vetette magát a terasz kövén.

A nő lehajolt hozzá és simogatni kezdte világos, puha hasát, közben kedves hangon beszélt hozzá.

– Pfúj! Te hagyod, hogy hozzádérjen?! – undorodva fintorgott Pihe.

– Neked is ki kéne próbálnod egyszer! – közben finoman hengergőzött a nő keze alatt és elégedetten dorombolt.

– Brrrr! Nem hiszem, hogy ezt akarnám.

– Majd meggondolod magad! – vigyorgott tovább Bandi.

Az ember egy színes, csörgős zacskóból tápot szórt a tálra, és ínycsiklandozó illatfelhőbe burkolt, puha, húsos falatokat kanalazott az izgatott macskák elé. Mialatt az ételt adagolta, felváltva simogatta a macskák selymes bundáját és beszélt hozzájuk. Zorro, Pihe és Tádé nem hagyták, hogy hozzájuk érjen. Félve elugrottak, elhúzódtak a tál közeléből, kockáztatva, hogy nem marad nekik elég finomság.

Az asszony magukra hagyta őket és visszament a házba.

A macskák mohón tömték magukba az eléjük rakott ételeket.

– Te miért engeded, hogy megérintsen? – kérdezte Mazsolát Pihe teleszájjal.

– Mert olyan jó! Apa vett rá. És milyen igaza volt! – hálásan pillantott apjára.

Pihe furcsállotta a választ és nem is igazán értette.

– Mi lehet a simogatásban olyan jó?!

– A gazdasszony vigyáz ránk, etet és gondoskodik rólunk. Épp ezért én tegnap is hoztam neki egy egeret. – húzta ki magát büszkén Mazsola. – Na jó, csak egy felet. De azt leraktam oda, az ajtó elé neki.

– De anya azt mondta, hogy az emberektől is félni kell. – Pihe tanácstalanul pislogott a háta mögött falatozó Manci felé.

– Nem mindegyiktől. Vannak kivételek. – oktatta ki Bandi. – A mi gazdáink mások. Ők szeretik a mi fajtánkat, ahogy a kutyáik is. Megbízom bennük. Bízhatsz bennük te is!

A három kölyök ízlelgette Bandi utolsó mondatait.

Vannak kivételek. Ők szeretik a mi fajtánkat.

– Én lehet, mégis kipróbálom, milyen is az a simogatás. – motyogta maga elé Pihe, miközben az ajtó felé lesett. – Remélem, tényleg olyan, mint ahogy a többiek állítják.

Ha Bandi bácsi megbízott egy kutyában, ő miért ne bízhatna meg egy emberben?

– Akkor én is! – vágta rá Zorro.

– Hát jó…, akkor én is. – dünnyögte Dobby és félénken nézett az ajtó irányába.