Mindentudó

Lassan lépdeltem felfelé a lankás, sziklás domboldalon. Kisebb facsoportok szabdalták a tájat, lábaim mellett ismerősen kanyargott a Rókás patak. Szemem egyre a nyári napsütésben fürdő, magaslaton zöldellő rekettyést fürkészte. A sűrű bozótosból toronyként magaslott ki az öreg fehér fűz. Enyhe nyári szellő ringatta földfelé nyúló hosszú ágait. Tudtam, hogy egy ideje a leggyorsabb és legbiztonságosabb út hozzá a patakon át vezet. Kezembe vettem cipőmet és beléptem a hűvös patak vizébe. Elindultam felfelé, ügyelve, hogy az évszázadok alatt simára csiszolt köveken ne hasaljak el.

Nosztalgiával telve kaptattam egyre feljebb. Ahogy közelítettem célom felé, a bozótos egyre jobban benyúlt a patak fölé, kezemmel óvatosan hajtottam el az ágakat. Elértem a forrást, ami mellett több mint egy évszázada tornyosult a fűzfa. Apró husángként kezdte életét a rekettyésben még a születésem előtt, azonban a patak forrása folyamatosan táplálta, éltette. Hatalmas termete tiszteletet parancsolóan magasodott a forrás felett, akár egy őrszem. Körülötte sokféle fa és bokor sűrűn benőve óvta őt és a forrást – bodza, akác, galagonya, vackor, som.

Kiléptem a vízből, meztelen talpamat lágyan simogatta a nyirkos avartakaró. Az öreg fűzfa bókoló ágait félrehajtva megpillantottam az alatta lévő kis tisztást. Közelebb lépve vaskos törzsét megérintve üdvözöltem:

Hát újra itt vagyok öreg barátom!

Ráncos, foltos kezemet száraz kérgéhez tapasztottam. Régi ismerősként köszöntöttem.

Felpillantottam a fölém magasodó lombkoronára. Vadgalambok elhagyatott fészkeit, és egy hajdan mókusodúként szolgáló üreget láttam a zöld levéltömeg között. A fa és a környező növényzet lombja olyan sűrű volt, hogy a magasan járó nyári nap sugarai nehezen törtek át rajta. Jótékony és sejtelmes félhomály vett körül.

Tenyerem alatt elszánt hangyasereg masírozott a talaj irányába a számukra mély szurdoknak tűnő barázdákon át. Ahogy a hangyák meneteltek szépen sorba, rég eltemetett emlékeim úgy törtek fel agyam rejtekéből.

 

Újra kisgyerek voltam.

Édesanyám fogta apró kezemet és mellette bukdácsolva próbáltam tartani sietős tempóját, ahogy igyekezett a forráshoz. Akkoriban még nem volt ennyire sűrű a növényzet, bár gyerekszemmel mégis hatalmasnak és áthatolhatatlannak tűnt. Édesanyám jól ismerte a faluból idevezető ösvényt, ahogy a többi falusi is. A kis út keskeny, de jól járható volt a bokrok takarásában. Idegenek azonban könnyen elhaladtak mellette, ami a helybélieknek sokszor jó szolgálatot tett. Idejártak tiszta ivóvízért, mosni, és néhányan – akiket a falubeliek boszorkánynak tituláltak – a Természetanyához imádkozni.

– Látod, nem is volt olyan nehéz. – mosolygott rám anyám meleg barna szemével. – Legközelebb majd te vezetsz fel engem, sőt megtanítod a testvéreidnek is.

– El fogok tévedni. – lebiggyesztettem a számat.

– Dehogy kincsem! Hiszen annyiszor elkísértél már. Hidd el, már csukott szemmel is idetalálnál. – bíztatott. – Én is ilyen kisgyermek voltam, amikor a nagyapád először felvezetett ide.

 

 

Emlékeim előre szaladtak az időben.

Láttam magamat tizennégy évesen, ahogy húgommal vidáman csacsogva sétálunk felfelé a domboldalon egy borongós őszi reggel, vállunkon hordfával, aminek végén játékosan himbálóztak az akkor még üres favödrök.

A fűzfa tövébe leraktuk terhünket, hogy egy kicsit megpihenjünk a hosszú séta után és erőt gyűjtsünk a nehéz visszaútra. Nekitámaszkodtam a fa karcsú, sudár törzsének, úgy hallgattam húgomat.

– Láttam ám, hogy nézett Rád a Pali tegnap este! – dorgált meg Katinka tettetett szemrehányással.

– Ugyan, mit láttál?!

– Majd kiesett a szeme, hát azt! – nevetett fel, miközben rám meresztgette a szemét, ahogy előző este a kovács fia az esti misén.

– Dehogy is! – tagadtam tovább. – A pap lányáért, Marisért van az odáig meg vissza!

– Hát, láttam, amit láttam! – vigyorgott elégedetten.

– Mindegy is! Nem érünk rá ezen vitázni, töltsük meg a vödröket és induljunk haza, még sok dolog vár ránk. – szomorúan gondoltam a ránk váró feladatok sokaságára. Édesapánk halála után nem sokkal anyánk is beteg lett. Nekem és a húgomnak kellett róla és az iker öcséinkről gondoskodnunk.

 

Újabb emlék bújt elő elmém mélyéről.

Tizenkilenc múltam épp, amikor egyik délelőtt egyedül kellett a forráshoz vízért mennem. Gondolataimba merülve igyekeztem a szűk ösvényen a fűzfához. Hangos éneklés zökkentett ki mélázásomból. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem jutott más az eszembe, gyorsan leguggoltam egy sombokor tövébe és onnan leskelődtem a hang irányába.

Egy meztelen fiút pillantottam meg a patak vizében. Micsoda fiú volt ám! A csodálkozástól lebénulva nem vettem észre, hogy a dallam abbamaradt. Észrevett! Felszisszentem a megalázó leleplezéstől miközben lehunytam a szemem.

– Ne félj! Nem harapok! Bújj elő nyugodtan!

– Nem lehet! Meztelen vagy.

– Az előbb még ez nem zavart téged. – kacagott fel vidáman.

Én pedig, ha tehettem volna, a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

– Nem számítottam rá, hogy itt lesz valaki. Pucéran. – szabadkoztam.

– Nyisd ki a szemed és gyere közelebb. – bársonyosan hívogató volt a hangja.

Felpillantottam és megláttam a legszebb szempárt a világon. Kristálytisztán ragyogott, akár a hűs patak vize. Világos barna, vállig érő vizes haját egyik kezével hátrasimította, miközben kíváncsi tekintettel mosolygott rám.

Magára kapta nadrágját és fehér, bő ingét. Derékövébe tűzve egy kardot és egy pisztolyt láttam.

– Ne félj! Ezek csak az apám kedvéért vannak nálam. – mutatott az övén lógó fegyverekre. – Imre vagyok.

– Ki az apád? Nem ismerlek. Nem vagy idevalósi.

– A szomszéd uradalomból jöttem. – mutatott a háta mögé északi irányba. – Az apám Szoboszlai Géza gróf. – ahogy kiejtette apja nevét enyhe szégyent véltem felfedezni hangjában.

– Értem. Nem kellene itt lenned, ugye tudod?! Ti nem jöhettek ide! Ez a megállapodás. – miközben felhánytorgattam neki hibáját, hátrálni kezdtem a sombokor irányába.

– Tudom. – sütötte le a szemét. – De remélem, nem árulsz be senkinek!

– Nem. Nem foglak. De el kell menned azonnal!

– Elmegyek, ha megmondod a nevedet.

– Miért akarod tudni? Hiszen nem látjuk többé egymást úgysem.

– Ha akarod, akkor igen. – incselkedve nézett rám.

Nagyon tetszett nekem. Nem tudtam ellenállni kérlelésének.

– Anna vagyok. A Békás szurdokból.

– Hát akkor Anna, nagyon örülök, hogy találkoztunk. Két nap múlva Holdtölte lesz. Gyere el este napnyugta után. Várni foglak!

– Nem lehet. Nem szabad itt lenned. Ha mégis itt találnak, az uraság háborút indít a grófság ellen.

– Én akkor is itt leszek és várok Rád! – dacoskodott érveim ellen. – Akkor két nap múlva látjuk egymást Anna! – választ sem várva megfordult és bevetette magát a sűrű bozótba. Egy szempillantás alatt köddé vált, mint egy látomás.

 

Az elmém tréfát űzött velem. Egy másik kedves emlékkép sodródott elém.

Imrével, ahogy már sokadjára, a fűzfánál találkoztunk titokban. Nem tudhatta meg senki sem, hogy az ifjú gróffal találkozgatok. Ennek a titoknak borzalmas következményei lettek volna.

Egymás karjában feküdtünk a fűzfa lombjának jótékony takarásában.

A növő Hold beragyogta a sötét égboltot, a csillagok, mint apró lámpások pislákoltak. A patak felett milliónyi szentjánosbogár járta vidám násztáncát, a tücskök hangosan énekeltek. Finoman simogatta meztelen karomat, miközben szerelmes szavakat suttogott a fülembe.

– Boldog vagyok veled.

– Én is az vagyok. De vajon meddig tarthat ez a boldogság? – aggodalmaskodtam.

– Feleségül veszlek. – jelentette ki váratlanul.

– Nem! Azt nem lehet! – felpattantam és eltávolodtam tőle. – Apád sosem engedné. És az uraság sem egyezne ebbe bele.

– Nem kérdezzük meg őket. – mosolygott sejtelmesen. – Már mindent kitaláltam. Beszéltem Károly atyával. Összead minket.

– Tényleg? – hitetlenkedtem.

– Igen. Vasárnap a déli mise után eljövünk ide. Itt lesz a szertartás a tisztáson a fűz árnyékában. – mutatott körbe. – Aztán már senki sem választhat el tőlem. – magához húzott és hosszan megcsókolt.

Az volt az utolsó csókunk.

 

Miközben agyam fura játékot űzött velem, kövér könnycseppek gördültek le az arcomon.

Eljött a vasárnap. A mise után ünneplő sötétkék ruhámban, hosszú, barna hajamat gondosan befonva, sárga fejkendővel takarva indultam útnak a forráshoz. Boldogan lépdeltem, szinte úsztam a levegőben. Alig vártam, hogy Imre karjában kimondjam a boldogító igent.

Azonban a sors másképp döntött.

Enyhén zihálva, kissé kipirulva kaptattam fel a domboldalon. Bebújtam az egyik galagonyabokor melletti nyiladékon és óvatosan közelítettem a fűzfához. Hangos kiabálást hallottam a forrás irányából.

– Hamarosan itt lesz! Elkapjuk és a gróf úr elé visszük. – hangos hahotázásban tört ki egy mély, öblös férfihang.

– Imre úrfi nem látja többé a kedvesét! – tódította egy másik hang kárörvendően.

Ezek az idegen férfiak rólam beszéltek. És Imréről.

Meglapultam egy bodzabokor tövében. Kilestem a levelek között.

Katonák voltak. Vértjükön a szomszédos grófság címerét viselték, egy kitárt szárnyú repülő sast, egymást keresztező kardokkal a karmai között.

– Bevárjuk a kicsikét és móresre tanítjuk.

Nyeltem egy nagyot. Reszkettem a félelemtől. Nem a saját életemet féltettem, hanem Imre miatt aggódtam. Vajon mit tett vele az apja?

Tovább füleltem.

Két férfi volt, akik rám vártak.

A szurdokban delet harangoztak.

– Már itt kellene lennie! Lehet megsejtett valamit?

– Az nem lehet. Károly atya csak a gróf úrnak szólt. Rajtunk kívül egy árva lélek sem tudja, hogy itt vagyunk.

– Ez maradjon is így! Nem szeretnék ismét csatába indulni, mikor már épp szép kis gazdaságot építettem fel a falu határában. Megérdemlem már a pihenést és a békét. – dohogott magában a magasabb, idősebb férfi.

– Imre úrfi nagyot fog csodálkozni mikor felébred! – kacagott az alacsonyabb, köpcös katona. – A gróf úr jól kifundálta az egészet. – mesélt tovább. – Még hetekkel ezelőtt galambot küldött északra, a hegyekbe, a bátyjához. Azt kérte tőle, hogy az ifjú grófnak keressen egy alkalmas menyasszonyt és készítse elő a házasságkötést azonnal. Úgy hallottam, hogy találtak is egy neki való menyecskét, valami helyi uraság legidősebb lányát. Nem szép, de legalább sok a hozománya. – röhögött fel harsányan a férfi. – Tegnap este altatóport öntöttek Imre úrfi boroskupájába. Néhány perc múlva olyan mélyen aludt, hogy ketten kellett, hogy az indulásra váró hintóba cipeljék. Mostanra már a hegyi úton járnak.

– Várjunk még egy keveset, aztán ha mégsem jön el az a lány, úgyis jó. Az úrfi estére nőül veszi újdonsült aráját és a gróf úr minden problémája egycsapásra megoldódik.

Némán zokogtam. Könnyeim patakokban ömlöttek le az arcomon. Kezem-lábam reszketett. Alig emlékszem, hogyan hátráltam ki a bozótosból. Lélekszakadva rohanni kezdtem. A bokrok megszaggatták ruhámat, de nem törődtem vele. Szaladtam le a faluba, ahogy a lábam bírta. Hazaérve felnyergeltem a lovamat, Rozit.

Katinka aggódva szaladt ki a házból. Nem mondtam neki semmit sem. Látta rajtam, hogy hiába is kérdezne, képtelen lennék bármit is mondani.

Rozi hátára pattantam és elvágtáztam keletre, a szomszédos falu irányába. Minél távolabb akartam lenni Szoboszlai gróftól és katonáitól.

 

Az idő kereke kegyetlenül forgott tovább.

Háború és fájdalom. Évek múlva kitört a háborúskodás a szomszédos grófsággal. Az idős Szoboszlai gróf egyre szenilisebb és vérszomjasabb lett. Fiát, Imrét hazarendelte a távoli uradalomból, hogy serege élére álljon és ő vezesse az ellenünk folyó hadjáratot.

Öcséimet, Lászlót és Lajost besorozta az uraság. Még csak húsz évesek voltak, előttük volt az élet. Féltettem őket a harc borzalmaitól, a haláltól. De nem tehettem semmit sem. Eljöttek értük az uraság zsandárjai és magukkal vitték a közeli várba.

Katinka és én egyedül maradtunk.

A csatára az egyik dombok által határolt lankás völgyben került sor. A forrás melletti rekettyés északi széléről rálátás nyílt a harctérre. Katinka és én aggódva bújtunk meg a bokrok között és szemünket erőltetve próbáltuk a csatasorban megpillantani testvéreinket.

Eleinte ádáz küzdelem zajlott a harcoló felek között, ám egyszer csak abbamaradt a kardok pengéinek csattogása. A lövések zaja megszűnt, a csatázó férfiak kiáltásai elhaltak. Néma csend telepedett a völgyre.

A harctér közepén feltűnt két díszes vértbe öltözött lovas, akik néhány katona kíséretében közelítettek egymás felé.

Az egyik a mi uraságunk, a hajlott hátú Mészáros báró volt.

A másik férfit is felismertem, aki fiatalosan és büszkén ülte meg lovát. Imre volt.

Torkom összeszorult, szívem össze-vissza kalapált.

Évek óta nem láttam őt.

Szemembe könny tódult, és megállathatatlanul zokogni kezdtem. Katinka átölelt és velem sírt.

Békét kötöttek. A harcosok mind hazaindultak miután összeszedték halottaikat és sebesültjeiket.

Katinka és én a falu felé vezető úton reménykedve várakoztunk a hazatérő katonákra.

Aztán megpillantottuk őket.

László öcsénk sántított és vér folyt az egyik lábán, Lajos fején átázott kötés éktelenkedett.

Megsebesültek. De éltek!

Megkönnyebbülten öleltük magunkhoz mindkettőjüket.

Hálát adtunk Istennek.

Aznap este telihold volt. Fura, különös érzés fogott el. Napnyugta után elindultam a fűzfához. A fűzfánkhoz.

Átvágtam a bokrok sűrűjén és már épp kiléptem a tisztásra, amikor a fa törzse mellett megláttam egy álló alakot.

Díszes harci vértet viselt.

Imre volt az.

Egyik tenyerét a fa törzsén nyugtatta, arcát a telihold felé fordította és halkan mormogott valamit. A szikrázó hold fényénél könnycseppek csillantak meg gondterhelt arcán.

Szomorúság és mély fájdalom sugárzott róla.

Még egy percet maradt, vetett egy pillantást a falunk felé, aztán bevette magát a buja növényzet közé és eltűnt.

Könnyeimet nyeldekelve léptem a fához. Megérintettem ugyanott, ahol nemrég még ő érintette. Szinte éreztem kezének melegét.

Összeroskadtam és álomba zokogtam magam.

Soha többé nem láttam őt.

 

Az emlékek kérlelhetetlenül sorjáztak tovább.

Egy márciusi hűvös reggelen a forrásba merítettem vödrömet, amikor megszólalt valaki a hátam mögött. Azt hittem egyedül vagyok, így az ijedtségtől összerezzentem.

– Jó reggelt Anna!

Megperdültem és szembe találtam magám a falu öreg bábájával.

– Jó reggelt Boriska néni! Jól megijesztett az egyszer biztos!

– Ne haragudj kedvesem, azt hittem, már messziről hallani, hogy közeledek. – nevetgélt halkan.

Felkavarodott a gyomrom és egy kicsit megszédültem. Ráfogtam az ijedtségre. Nekitámaszkodtam a fűzfa törzsének és mély levegőket vettem. Boriska néni gyanakodva fürkészte időközben hamuszürkévé vált arcomat.

– Hányadik hónapban vagy kedves? – kérdezte sejtelmes arccal.

– Tessék?! Én nem…

– Dehogynem! Higgy nekem! Ez biztos.

Megfordult velem a világ.

Az egyik kezemet a hasamra tettem, míg másik kezemmel a füzet támasztottam.

Egyértelműek voltak a jelek, de valahogy nem akartam eddig elhinni.

Most már azonban teljesen biztos voltam benne. Állapotos vagyok.

– Marci biztos nagyon fog örülni! – örömködött a bába. – Hamarosan meglátogatlak és beszélünk. – azzal ott is hagyott. A nyugati lankák felé indult gyógynövényeket gyűjteni.

Ácsorogtam még egy darabig, aztán felkaptam a teli vödröket és sietős léptekkel visszaindultam a faluba. Alig vártam, hogy elmondjam férjemnek az örömhírt.

 

Az utolsó előbukkanó emlék sok évvel későbbi eseményeket idézett meg.

– Mama, lassítsunk! Elfáradt a lábam. – Jancsi unokám kérlelt nyafogva.

Akár az édesanyám. – ez a gondolat futott át agyamon, ahogy végigpillantottam az ötéves fiúcskán. Ugyanazok a meleg, barna szemek, hullámos, barna haj, finom arcvonások. Ugyanaz a nevető gödröcske a szája két szélén.

– Rendben, pihenjünk egy kicsit. Ülj le ide! – mutattam a domboldalon egy lapos, nagyobbacska kőre. – Így ni! Még a lábadat is lógathatod. – mosolyogtam rá.

– Messze van még mama?

– Nem, nincs. Nézz oda! – és rámutattam a tőlünk pár száz méterre magasló fűzfára. – Oda megyünk. Ott a forrás a nagy fa alatt. Ott ered a patak, ami elfolyik a falu közelében.

Váratlanul felpattant a kőről, megtáltosodva kezdett felfelé futni a rekettyés felé. Alig tudtam követni. Kis lábaival úgy szaladt, mint egy vadnyúl a róka elől. Közben néha hátra fordulva kiáltozott nekem:

– Siess mama! Mindjárt ott vagyok!

A sűrű bokrok előtt töprengve állt meg.

– Hogy jutunk be oda? Itt nincs is bejárat. – biggyesztette le száját.

Egy pillanatra megálltam és kifújtam magam.

– Gyere velem! Itt a titkos bejárat. – félrehajtottam egy öreg galagonyabokor ágait, és a sűrű növényzet között a félhomályban felsejlett egy keskeny ösvény.

Óvatosan követett míg a tisztásra nem értünk. Szájtátva nézett körbe.

Az öreg fűzfa ágai a földet súrolták, ágain fészkelő vadgalambok kurrogtak. A lágy szellőben a falevelek halkan sustorogtak, mintha évszázados titkokat osztottak volna meg egymás között.

Jancsika ide-oda szaladgált a tisztáson, mindent alaposan megvizsgált, megfigyelt. Hagytam, hogy felfedezze a környéket. Amikor elfáradt, elpilledve ült le az öreg fa lombja alatt, hátát a göcsörtös törzsének vetette.

– Mama annyira jó itt! Olyan szép és békés!

– Igen az. Nyugodt és csendes.

– Ilyennek képzelem el a mennyországot. Szerinted is ilyen mama?

– Bizonyosan. – mosolyogtam.

 

Rám esteledett. A kabócák énekét felváltotta a harsányan ciripelő tücskök kórusa. Már néhány halvány csillag is felbukkant a sötétedő égbolton. Enyhe szél támadt, a lengedező ágak, mintha függönyök volnának, lebegtek a szemem előtt.

Én pedig csak ültem az öreg fa tövében, jólesett hátamat a girbe-gurba, repedésekkel hasgatott kérgének nyomni. Halkan beszéltem magam elé, de igazából neki szóltak szavaim.

– Itt a búcsú ideje. Nem jövök többé. Nem jöhetek. De nem maradsz egyedül. – mosolyodtam el. – A gyerekeim és az unokáim eljönnek hozzád néhanapján. Nem hagylak egyedül. Te sem tetted sohasem. Ismersz engem, tudod minden titkomat. – hangom elcsuklott ahogy fojtogatott a feltörő zokogás.

Lassan felálltam és átöleltem. Könnyeim úgy áztatták törzsét, mint a kiáradt folyó.

Utoljára megsimítottam.

Mintha ő is elköszönt volna tőlem, a hirtelen támadt szélben ágai egy pillanatra felemelkedtek és lágyan megérintették fáradt testemet.

– Isten veled öreg barátom!

Kezemben a cipőmmel elindultam vissza a patakon át a völgybe.

Nem néztem vissza.