Csak az egyszerű dolgok érdekelték. Az ég, ahol a bodros felhők elszálltak a végtelen azúrkék vásznon, az árvácska növekedése az ablakban álló virágládában, vagy a vörösbegy a szemközti berkenye bokor aljában. A pöttöm égi vándor, az apró vöröstorkú. Parányi remekmű, az aranymetszés tökéletes egyensúlyát magába záró alkotás. A vörösbegy a múlt évben is ott lakott. November tájt látta először, akkor érkezhetett. A berkenye tövében, a borostyánokkal befutott sűrű aljnövényzet levelei között látta minden nap előbukkanni. Először óvatosan kikémlelt, ugrott egyet, majd, amikor biztonságosnak találta, még kettővel megtoldotta. Ekkorra egészen kiért a bokor takarásából, fejét finoman oldalra billentette, felfelé sandított a kerítésen elhelyezett madáretető irányába. Reggel a cinegék szállták meg a szomszéd fa kerítésére erősített apró házikót sárga mellényükben, s amint a reggeli hét órás, öt fős csivitelő csapat távozott, megérkeztek a verebek. Mind felcsipegették, ami az etető alá, a kerítés kövére, vagy a nyirkos fűbe pottyant. Amikor ők is elteltek és elmentek, előmerészkedett a vöröstorkú. Először a földön keresgélte a kiszórt magokat, majd fölugrott a kerítés talapzatára. Miután itt is végzett, a kerítés tetejére röppent, majd onnan az etetőre.
Így ment ez minden áldott nap, egészen tavaszig, amikor a nárciszok sárga ruhájukat kibontják. Márciusban aztán nem látta többet. Sajnálta, azon tanakodott, visszatér e még. Utánajárt, igen, van esély a viszontlátásra, hiszen léteznek olyan vörösbegy fajok, melyeket költöző madarakként tartanak számon. Ilyen lehet az ő kis barátja is, ugyanis nyáron nem mutatkozott egyszer sem. Aztán egy novemberi napon újra megjelent. Ugyan azon a helyen, ahol előző ősszel, a fekete bogyót termő berkenye bogai között tűnt fel a vöröses mellény, mely nem téveszthető össze semmivel, sem a veréb egyszerű szürke kabátjával, sem a cinke citromsárga dolmányával. Nem látta költeni, és abban sem volt biztos, ugyan az az egyed látogatott vissza. Megörült neki, és úgy igazította a hajnalokat, hogy megfigyelhesse az ablakon keresztül reggeli készítés közben, a mosogatás során, vagy amikor az ablakban virágzó ibolyát és a zöld petrezselymet locsolgatta.
Beköszöntött meztelen, fekete karjaival a december, a ruhátlan fák derekát ölelgette a kóborló szél, s nem látta többet. Naponta többször kilesett az ablakon, de mind hiába, nem találta sehol az apró, ragyogó gomb szemű, vöröstorkú vándort, a teremtés e páratlan remekművét, amit csakis jókedvében hozhatott létre a Teremtő.
Egész télen szomorkodott, majd elérkezett a friss tavasz, elhozta a nyár a dúsan termő gyümölcseit, majd újra ősz áztatta a nyirkos földet, fehérlő lepedőként lebegett a pára a kert fölött, amikor egyszer csak: meglátta. Ott ugrált a bársonyostorkú a sárga avarban.
Author: Kökény Panka
Kökény Panka Hamvas Béla mondata jut eszembe: Van egy tárgya a figyelmének, és akkor azzal a tárggyal elkezd dolgozni. Így vagyok ezzel én is. Elém kerül egy tárgy, egy történet és elkezd élni bennem.
