Egy poros padláson láttam meg a napvilágot. Ez volt a születésem színtere. A szűk tér, ami eleinte körülölelt, egyre fojtogatott, míg egy nap teljesen elviselhetetlenné vált a szorítás. Az ösztöneim súgták, hogy tennem kell valamit, amivel a rám nehezedő nyomás megszűnik, de hiába küzdöttem, csak a kétségbeesett kaparászás maradt. Kívülről egyre erősödő hangfoszlányok szüremlettek át: „Törd erősebben! Mi tart ennyi ideig?” Próbáltam újra és újra, csakhogy a meszes fal sokkal erősebb volt, mint a kitörni vágyó, kimerült testem. A külvilág türelme mintha fogyott volna. Egy súlyos árnyék sziluettje vetült át a túloldalról kalitkám belső oldalára, majd hirtelen lökésre lettem figyelmes. Elkezdtem gurulni, és a falhoz csapódva reccsenő hangot hallottam. „Életképtelen” – sziszegte az ismeretlen odaát. A héj azonban repedésnek indult.
Apró csőrömmel tovább tágítottam a rést. Fejemet kidugtam az ismeretlenbe, és mélyen beleszívtam az új világ levegőjébe. Szemeim lassan szoktak hozzá a hirtelen jött világossághoz. Körbenéztem, és a sarokban két alakra lettem figyelmes. Az egyik valamivel magasabb volt a mellette állónál és tekintetéből tagadhatatlanul kiolvasható volt a csalódottság. Ők voltak a szüleim. Anyám hirtelen felocsúdott érkezésemre, és szaggatott ütemben kiröppent az ablakon, hogy táplálékot szerezzen nekem. Apám csak mormogott valamit a csőre alatt, és mintha ott sem lennék, folytatta tovább a dolgát. Később sem volt ez másként. Ahogy teltek a hetek, továbbra is kívülállónak éreztem magam. Az otthont adó fészek melegség helyett csenddel és feszültséggel volt kibélelve.
A csekély ellátmány ellenére a vézna testem gyarapodásnak indult, dacolva a hiányos gondoskodás terhével. A pelyhességet tollazat váltotta fel, szárnyaim erősödtek. Egy nap apám hangjára ébredtem. „Kellj föl! Ma megtanulsz repülni!” Anyám kiejtette, amit éppen szárnyai közt markolt, és apám felé fordult. „Nem korai ez még?” – kérdezte félszegen, de nem mert rá nézni. „Hogy korai? Már így is rég repülnie kellene, nem a napot lopni…” – dörrent a válasz. Megragadott és a magasban terpeszkedő gerendák felé vonszolt. Lábaim meg-megbotlottak a durva göcsökben. „Most pedig ugorj!” – jött az utasítás. Lenéztem és megszédültem az elém táruló mélységtől. A testem nem engedelmeskedett. A hátam mögül éreztem apám közelségét, majd egy erős taszítást. Kétségbeesetten igyekeztem szárnyaimat bontogatni, hogy eggyé váljak a levegővel. Ám nem sikerült. Visszhangot vertek a rozoga falak a földbecsapódásomtól. Félig öntudatlan állapotban feküdtem a mocskos burkolaton, amikor apám szavaira eszméltem. „Szégyent hoz mindnyájunkra!” A tudatom kezdett visszatérni anyám törékeny szárnyai között, miközben a meleg könnyei arcomat simították.
Aznap éjjel különös álmot láttam. Anyám fölém hajolt, és bocsánatkérő szavakat suttogott a fülembe. Gyöngéden megsimogatott és betakart. Mikor reggel kinyitottam a szemeimet, a padlás üres volt. Senki és semmi nem volt rajtam kívül. Az álmoknak vélt látomások nem álmok voltak, hanem a valóság. Egyedül hagytak. Pár nap telt el így. Sehol egy nesz vagy egy mozzanat, csak a csönd. Hideg volt és fáztam. A gyomromat marta az éhség. Talán jobb lesz mindenkinek, ha öröklétre szenderülök – gondoltam.
Mikor közeledett volna a vég, reccsenő zörejszilánkok szivárogtak a padlásra vezető lépcsők felől. A lejáró nyílásánál egy kócos fejtető bukkant föl. Lassan körbejárt, és észrevette erőtlen testem a repedezett padlózaton. Sosem találkoztam még emberrel azelőtt. A lány odajött mellém, és finoman puha tenyerébe fogott. Szakadt ruhájának zsebéből kenyérmaradékot és vizet vett elő. Némán kínálta a halál után vágyódó testemnek. Végül győzött az élni akarásom. Mohón habzsoltam a falatokat egymás után. A maradékot egy földre helyezett deszkalapra tette, és elment. Rövid életem alatt már másodjára hagytak sorsomra.
A kevés élelmem, amim megmaradt, jócskán megcsappant az idegen felbukkanását követő napokban. De mi értelme az életnek, ha az csupán fájdalom, kudarc és magány. A halál legalább őszinte, nem ígér, csak követel. Már belenyugodtam apám ítéletébe, hogy nekem a túlvilág hozhatja el a megváltást, mikor különös szagra lettem figyelmes. Ez nem a megszokott, ragacsos, dohos bűz volt, ami körüllengte a teret, ez valami egészen más volt. Szúrós, fojtogató és fenyegető. A láthatatlan fenyegetés lassan látható formát öltött. Először csak maró füst gomolygott fölfelé, majd sárga fényhullámok kezdtek egyre gyorsuló égető táncba. Tűz! Apró lábaim ösztönösen az ablakhoz, az egyetlen menekülési pont felé hajtottak. Küzdelmesen feltornáztam magam a párkányra. Megtorpantam és visszapillantottam a padlás felé. Ekkorra már mindenhol lángcsóvák tomboltak és nyaldosták a gerendákat. Nem lenne egyszerűbb, feladni és hagyni, hogy az emésztő tűz martalékává váljak, mintsem belevetni testem a kinti világ ismeretlenjébe, holott egyszer már kudarcot vallottam a repülésben? Döntöttem. A párkány szélére merészkedtem, és ugrottam. A lángok gyilkos melegét felülírta a kinti, hideg levegő. Szárnyaimba belekapott a szél…
…repültem.
Author: Fazekas Bíborka Lilla
Fazekas Bíborka Lilla vagyok. Egy Tolna megyei faluban élek családommal. Az alkotás mindig is az életem része volt. A kreativitás számomra egy állandóan változó, izgalmas folyamat, amelyet a mindennapi élet apró dolgaiban is keresek. Ugyanannyi örömöt lelek egy hangulatos fotó elkészítésében, egy szépen megkomponált sütemény megálmodásában, mint egy gondolatébresztő írás papírra vetésében. Éppen ezért rendkívül izgalmas számomra, hogy ennek a közösségnek is immár a tagja lehetek, és végre az irodalom területén, a sorokkal alkotott világban is elkezdhetem szárnyaimat bontogatni.
