Május eleje volt, vasárnap. Hirtelen jött a meleg, és várható volt, hogy nem fog sokáig tartani. Rita éppen hajat mosott, bár programja csak délután volt, nem szeretett kapkodni. És ha nem lesz olyan a frizurája, mint szeretné, még indulás előtt lesz ideje javítani rajta.
Furcsán érezte magát reggel óta. Nem volt semmi a levegőben, minden a szokásoknak megfelelően alakult – az első kávéja után megetette a kutyákat, majd a második kávé után ő is megreggelizett. Elpakolt, kivasalta azt a felsőt, amit délután akart felvenni, a programig hátrelévő időt pihenésre szánta. De előbb a hajmosás, nem húzhatja az időt, mert akkor ideges lesz. Tulajdonképpen most sem volt nyugodt, de gyakran szorongott, a rossz érzéseket betudta annak.
Nem is a legjobb kifejezés, hogy rossz érzéseim vannak, gondolta Rita, inkább valamilyen előérzet ez. Nem biztos, hogy rossz dolog készül, talán azt lehetne mondani rá, hogy váratlan. Vagy nem kívánt, igen, ez a megfelelő kifejezés.
De mi történhetne egy ilyen szikrázóan napos, gyönyörű májusi délelőttön? Mindig figyelt a megérzéseire, mert azok általában nem hagyták cserben. De most fogódzkodója sem volt, körülhatárolni sem tudta az események típusát, amelyek bekövetkezhetnek. Váratlan. Nem kívánt. Ezek a szavak nem akartak elhallgatni a fejében.
Talán innom kéne még egy kávét, valami gyengébbet, vagy nézni egy butuska sorozatot a tévében, az elterelné a gondolataimat erről az ostobaságról, próbálta megnyugtatni saját magát. Nem vagyok médium.
Egy kutyás blogot vezetett a közösségi médiában, néha kapott rosszindulatú kommenteket, hogy túlreagálja, nem kell annyit foglalkozni az állatokkal. A múltkor – mikor is, két napja? – volt egy borzasztó hozzászólás, amiben arról elmélkedett valaki – sértő megjegyzések kíséretében -, hogy vajon Rita mit tenne, ha nemcsak a számítógépe mögül kellene okoskodnia, hanem hirtelen, éles helyzetben kellene kutyát mentenie. Vajon akkor is ilyen okos lenne? Vagy ő is hibázna?
Amikor ezt olvasta, nagyon rosszul érezte magát. Csak másnap reggel válaszolt, saját meglátása szerint sikerült empatikusnak és kulturáltnak lennie a hozzászólóval. De a rossz érzés megmaradt egy egész napig. Ez jött volna most elő?
Megmosta a haját, éppen a balzsamot akarta rátenni, amikor furcsa hangra lett figyelmes. Megállította a mozdulatot, a kádba hajolva fülelt. Semmi. Amikor ismét a balzsamhoz nyúlt, újra meghallotta. Mint egy riadt csipogás. Vagy sikongatás. Jesszusom, csak nem egy kismadarat vagy kisegeret kapott el valamelyik kutya? Vagy a macska. Ezt az egyet tartotta a kertes házban élés hátrányának, hogy a négylábúak időnként kinyírnak egy pici állatot, és még haza is hozzák ajándékba.
Törölközőt csavart a hajára és kisietett a fürdőszobából. Meg kell néznie, mi történt, talán még meg lehet menteni a madárkát vagy az egeret. Bízott benne, hogy van esély, mert újra és újra hallotta a csipogást.
Kiment a kertbe, a szemével kereste a lehetséges tettest és az áldozatot. A kerítésnél Bagira állt, a nagy, fekete labrador, és meredten bámult valamit a fűben. Nyomon vagyok, mondta Rita önmagának, és elindult a kutya felé.
- Bagira! – a kutya felnézett rá, majd újra a csipogó valamit nézte a fűben, olyan tekintettel és fejtartással, mint akinek fogalma sincs, mi az, és egyáltalán nem érti a helyzetet. Nem bántotta, hozzá sem ért, csak állt fölötte és tanácstalanul nézte.
Rita odament, kedvesen, de határozottan arrébb küldte Bagirát, és megnézte a kicsi, fekete valamit a fűben. Félénk, de csillogó gombszemek néztek vissza rá. Egy nagyon apró kölyökkutya. Rita gyengéden megfogta, felvette és a mellkasára tette.
- Hát te hogy kerülsz ide?
A kerítésen nincs luk. Valószínűleg bedobta valaki, aki ezt a módját választotta annak, hogy megszabaduljon a saját kutyája nem kívánt szaporulatától. És éppen hozzá, akinek két kutyája van! Nem gondolt arra az a valaki, hogy akár bánthatják is ezt a kicsi állatot?
Rita gyorsan kapcsolt, ha vészhelyzetekről volt szó, márpedig ez vészhelyzet, nem is vitás. Mellén a kiskutyával, vizes hajjal, otthoni, nem éppen divatos pólóban elindult az utcán, hogy megkeresse azt a házat, ahonnan ez a csöppség származik. Hátha csak elkóborolt, biztatta magát, bár tudta, hogy ennek szinte semekkora esélye sincs. Mégis meg kellett próbálnia.
Ahogy házról házra, utcáról utcára járt, egyre biztosabb volt benne, hogy a kiskutya nem magától jött el hozzá. Senki nem tudta, hogy a környezetében valaki kutyája vemhes lett volna, kölyköket sem láttak sehol. Jó egyórányi érdeklődés után hazafelé indult a kiskutyával. A fejében egymást kergették a gondolatok, nem is figyelte, hol jár, amikor egyszerre hirtelen abbamaradt az agyában a szédítő körforgás, és mint a rulett-tányérban a golyó, megállt egy képtelen gondolatnál. A hozzászólás a poszt alatt! Emiatt volt egész reggel rossz érzése? Emiatt szorongatta őt valami váratlannak a sejtése? Valami váratlannak és nem kívántnak. Talán badarság, de ha az is, a megvalósulása ott van a kezében, ezt a megvalósulást szorítja gyengéden a mellére. Az apró kölyökkutyát.
- Tudod – mondta a kiskutyának -, attól, hogy valami váratlan és nem feltétlenül kívánt, még egyáltalán nem biztos, hogy kellemetlen. És talán egyáltalán nem is rossz. Most hazamegyünk, kapsz enni és keresünk neked odabent egy biztonságos helyet, aztán megpróbálunk találni egy szuper gazdit. Csakis olyat, aki nagyon szeret majd, és úgy vigyáz rád, mint a legféltettebb kincsére. Mit szólsz?
A kiskutya elszenderedett Rita mellkasán, kifárasztotta az egyórás séta a meleg napon. Amikor beléptek a kapun, a nagy, fekete labrador eléjük szaladt, megszaglászta a kis vándort, nem ugatott, nem morgott, csak gyengéden megnyalta, amire a kiskutya felébredt, és pici mancsával a labrador orra felé kapott.
- Na, Bagira, megírjuk a kommentelőnek, hogyan mentünk mi kidobott – bedobott – kölyökkutyát?
Author: Jánosi-Lesi Ágota
Számomra az irodalom nem menedék, hanem az élet része. Rengeteget olvasok, mostanában főleg kortárs írókat. Mindig írtam valamit: naplót, verset, újságcikket, regénytöredéket. A novella egy új terep számomra – és imádom.
