Tűzben táncol árnyad.
Tűzben ég tested.
Tűzben fogant szerelmed.
Bárcsak látnám,
bárcsak érezném,
bárcsak már veled lehetnék,
s veled együtt,
együtemre lélegezve,
egymás szemébe nézve,
táncolnánk önfeledten,
testem testedhez feszülve,
pörögnénk, forognánk, körbe körbe,
hol lassan, hol gyorsabban,
hol még sebesebben,
de vad szenvedéllyel,
egészen szédülésig,
s jutnánk egy reményteljes,
minden jóval kecsegtető, sokat ígérő,
szoros kapcsolat teljébe,
ahonnan már csak
egy út vezet tovább.
Ott a vágyak már csak árnyak,
ott már nem kérnek,
nem is követelnek,
de mindig csak adnak.
És így zuhannánk tovább,
egymást szorítva,
egymásba kapaszkodva,
egyre csak arra, odáig,
ahol már nincs szükség szavakra,
szavak helyett a szemek beszélnek.
És végül így érkeznénk el
fáradtan, ájultan, kábán,
a végtelenbe,
a mélységek elérhetetlen
meredek csúcsára.
Oda, ahol bennünket,
a felkavaró, felemelő,
soha el nem múló,
gyönyörűséges
szerelem várna.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
