Átjáró

– Késtél! – húztam össze szemöldököm és kémleltem Simon esőáztatta arcát.

– Aggódtunk. Hol voltál? – A mellettem ülő Lydia apró mozdulatokkal kocogtatta kanalával az asztalon álló félig üres cappuccino-s poharát.

A magas, szőke, kisfiús vonásokkal megáldott férfi zavartan simította hátra homlokáról nedves haját, miközben átázott farmerzakóját a szék támlájára terítette.

– Baleset volt a sugárúton. Elterelték a forgalmat, így jókora kerülőt kellett tennem.

– Telefonálhattál volna! – húzta el a száját Lydia.

– Ne már, Lányok! Csak egy negyedórát késtem. – forgatta szemét a férfi.

– Ez pont elég!  – lépett asztalunk mellé Nora, a kávézó tulaja. – Pontosabb vagy, mint egy svájci óra. Ha nem vagy itt a szokott időben, akkor aggódunk. – közben ide-oda járatta szemét kis asztaltársaságunkon.

– Oké, igazatok van! Szólhattam volna. – horgasztotta le a fejét a fiatal férfi. Rakoncátlan tincsei ismét a homlokába hullottak. Tengerkék szeme, mint egy függöny mögül, zsiványan villant fel. – De látjátok, itt vagyok, épen és egészségesen.

– A szokásosat hozhatom? – vágott közbe Nora.

Simon biccentett egyet.

– Mit szólnátok egy kis kóstolóhoz? A törzsvendégeinknek kijár egy kis kényeztetés. Új sütibeszállítónk van. Isteni a mogyorós-banános pitéjük. – választ sem várva sarkon fordult és eltűnt a süteményespult mögött.

– De térjünk a lényegre! Milyen volt a tegnapi randi? Milyen volt a lány? – kérdezte Lydia. Én is kíváncsian tapasztottam szememet Simonra, aki félszegen mosolygott.

– Megmutathatom, ha akarjátok.

– Naná, hogy akarjuk! – vágtuk rá egyszerre.

A férfi feloldotta az asztalra rakott telefonja képernyőzárját és rábökött egy alkalmazásra.

– Te Tinderezel?! – hüledezett Lydia. Felváltva, különös arckifejezéssel szemlélte a telefont és a férfi vonásait.

– Komolyan kérdezed? Hiszen te is fent vagy. – Simon Lydia időközben lángvörössé vált arcát fürkészte.

– Igen, fent vagyok rajta. – vallotta be laposakat pillantva. – De rólad sosem gondoltam, hogy internetes társkeresőn próbálsz párt találni.

– Miért ne? Ha másnak sikerül, akkor nekem is lehet szerencsém.

– Elég volt a civakodásból! – szóltam rájuk tettetett anyai szigorral.

Úgy megszeppentek, mint két óvodás, akik épp egy játékon veszekedtek.

– Mesélj végre, milyen volt a lány! – néztem Simon csillogó kék szemébe.

Egy vöröshajú, enyhén szeplős arcú, zöld szemű lány mosolygott vissza a képről ránk. Elismerően csettintettem a számmal. Most Simonon volt a sor, hogy elpiruljon.

– Nem találkozunk többet.

Kijelentését döbbent csend követte.

Lydia kényelmetlenül fészkelődött, Simon az ujjaival dobolt az asztalon, én pedig értetlenül pislogtam.

Nora lépett az asztalunkhoz egy megrakott tálcával, rajta Simon latte-ját és a mogyorós-banános pitéket egyensúlyozva.

– Jó étvágyat!

– Köszönjük! Fenségesen néz ki. – állapítottam meg a jókora sütihalmot szemlélve.

Nora továbblépett a szomszédos asztalt leszedni.

– Szóval mielőtt belekezdenél az élménybeszámolóba, kimegyek a mosdóba. – fordultam Simon felé.

Elindultam a zsúfolásig megtelt kávézó asztalai között szlalomozva a helyiség túlsó felébe. Egy „Mosdók” feliratú fehér ajtón belépve azon morfondíroztam, hogy Lydia és Simon miért nincs még együtt. Óvodás koruk óta tetszenek egymásnak, de valahogy sohasem lett belőle több.

A női mosdó kilincsét lenyomva beléptem a tágas előtérbe. Vártam, hogy a mozgásérzékelős lámpa felkapcsoljon.

De nem történt semmi.

Körbevett a sötétség.

Mindegy, úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet.

Óvatos léptekkel közelítettem meg az egyik wc-t, közben a szemem sarkából érzékeltem valamit.

Oldalra néztem.

Ott, ahol a kézmosók feletti tükörnek kellett lennie, egy különös, apró, derengő kék fényre lettem figyelmes.

Lassan pislogtam egyet.

Biztos a koromsötét játszik velem.

Meredten bámultam a tükör irányába.

Az előbbi aprócska kéklő folt sokkal nagyobb lett.

Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem.

Örvényleni kezdett, akár a műholdas felvételeken forgó viharfelhők.

Egyre csak terebélyesebb lett. Már elfoglalta a tükör nagyobb részét.

Ködszerűen kavargott a kék paca, közepén megjelent egy fénylő gömb.

Ujjaimmal megérintettem a fényes gömböt. Különös borzongás futott végig testemen. Áramütés szerű bizsergést éreztem, mégsem volt kellemetlen.

Egész közel hajoltam a jelenséghez.

A fehér gömb fénye előtört a tükörből. Lassan körbefont, akár egy fénylő köpeny, beborította a testemet.

A gömb maga felé rántott.

Kezem-lábam összegabalyodott, testemet hideg levegő súrolta, miközben forogni kezdett velem a világ. Lehunytam a szemem.

Úgy éreztem magam, mint egy őrült búgócsiga.

Aztán hirtelen a pörgés abbamaradt.

Kinyitottam a szemem, de csak sötétség fogadott.

Hason feküdtem a földön.

Elájultam?!

Zúgó fejemet megráztam, hogy elmém kitisztuljon.

Különös módon valami nyomta a mellkasomat és a jobb combomat. Nem emlékeztem, hogy bármi is lett volna a mosdó padlóján.

Kezemmel óvatosan tapogatózni kezdtem. Nyirkos, egyenetlen köveket éreztem tenyerem alatt.

Továbbra sem láttam semmit.

A nadrágzsebemben van a telefon!

Kotorásztam egy darabig, míg végre megmarkoltam a mobilomat. Bekapcsoltam rajta a zseblámpa funkciót.

Felültem és körbepásztáztam a helyet.

Felsikoltottam ijedtemben, majdnem elejtettem a telefont.

Ez nem a kávézó mosdója! Ez egy barlang!

Agyam lázasan zakatolt.

Mégis mi a franc történt?! Hová kerültem?

Újból felemeltem a mobilomat.

Meredek sziklafalak vettek körbe. A nedvesen csillogó barnásszürke falakat zöldes, sárgás mohatelepek, fehéren csillámló pókhálóhoz hasonló fonalak tarkították. Alattam koszos, apró bogaraktól hemzsegő sziklás talaj terült el.

Tőlem jobbról enyhe, áporodott levegőjű fuvallat csapta meg arcomat.

Talán ott a kijárat?

Megtapogattam testemet sérüléseket keresve, de szerencsére semmit nem találtam.

Felálltam és a telefonom imbolygó fényénél elindultam a beáramló szellő irányába. Keskeny, áthatolhatatlannak tűnő nyíladékot láttam magam előtt.

Igyekeztem feltörő klausztrofóbiámat elnyomni magamban.

Kifújtam tüdőmből az összes levegőt és átpréseltem magam a szűkös résen.

Átjutottam! Más nem számít.

Egy tágas, ovális, teremszerű képződményben találtam magam.

A helyiség túloldaláról halk neszezés ütötte meg fülemet.

Lámpám fénye nem tudta áthidalni a nagy távolságot, így nem láttam, mi vár rám ott.

Különös, súrlódó hangok távoli zaja jutott el hozzám.

Lesz, ami lesz, elindultam abba az irányba.

Itt mégsem ácsoroghatok a végtelenségig!

Óvatosan közelítettem a hang forrása felé.

Ahogy egyre közelebb értem, a lámpa fénye egyre tompult.

Mintha az a valami elnyelte volna a ráirányuló fénysugarakat. A szürkés falak sötétségbe borultak, az előttem tornyosuló ismeretlen egyre nagyobbnak tűnt.

És akkor meghallottam különös, földöntúli hangját.

– Mégcsak ez hiányzott! Egy ember…a barlangomban! – morgásszerű, mégis magas hangja mostmár visszahangzott a fülemben.

Megköszörültem a torkomat.

A hatalmas, sötét test megperdült a tengelye körül.

Szembe találtam magam vele.

– Ilyen nincs! – motyogtam, miközben hitetlenkedve ingattam fejemet. Telefonom fénye gyéren világította meg a fölém magasodó óriási lényt.

– Én is ugyanezt mondtam! – sziszegte centikre az arcomba bújva.

Nyeltem egyet.

Hozzá hasonlót eddig csak meséskönyvekben láttam.

Sárkányok nem léteznek! – mantráztam magamban.

Győzködtem magam.

Behunytam a szemem, majd újra kinyitottam.

Hátha eltűnik, én pedig ismét a mosdóban találom magam.

De nem jártam sikerrel. Még mindig a barlangban voltam.

Vele.

– Hogy kerültél ide ember? – fenyegetően közel hajolt hozzám. Éreztem füstös, kesernyés leheletét.

– Fogalmam sincs. Őszintén. A tükörben megjelent egy kéklő örvény a közepén egy fénylő gömbbel. Hozzáértem. Aztán ott ébredtem. – mutattam a hátam mögé.

Lábam és hangom is reszketett.

Hirtelen sziszegő hang kíséretében torka felizzott és vöröslő lángcsóvák törtek elő belőle.

Végem van!

Vártam az elkerülhetetlent.

De nem történt velem semmi.

Ellenben a falon körbefutó, eddig pókhálónak vélt fehér fonalak hálózata felizzott és bevilágította a termet.

– Nem kell félned. – vetette oda hanyagul. – Nem foglak bántani. Nincs mitől tartanod. Amíg idebent vagy. – tette hozzá sejtelmes hangon.

– Ki vagy te? – ámuldozva néztem a táncoló fényekben felsejlő matt fekete, pikkelyes testét.

– Moravis a nevem. És a Tied?

– Elena. Elena Gordon.

– Az Őrzők rendjének tagja vagyok – folytatta. – De gondolom, sejtelmed sincs, hogy mi az. – szánalommal telve nézett le rám csillogó türkizzöld szemével.

– Igazad van. Tényleg fogalmam sincs, miről beszélsz. Honnan kéne tudnom?

– Átjöttél a világodból a miénkbe. Onnan.

Értetlenséggel kevert csodálattal bámultam az arcába.

– Hát ezzel nem sokat segítettél. – hajtottam le fejemet. – Szóval te tudod, hogy miért vagyok itt. Felvilágosítanál, kérlek? – néztem rá türelmetlenül.

Nagyot fújtatva sóhajtott, kishíján ledöntött a lábamról.

– Bocsáss meg Elena! Elszoktam az emberek társaságától. Nem láttam fajtádbelit sok éve már. – gondolataiba merülve hümmögött, miközben, mint egy kutya, amikor vackot készít magának, körbefordult a tengelye körül, majd lefeküdt, buzogányszerű farkát maga köré tekerve a barlang közepén. Hatalmas szemét rámemelte és áthatóan vizslatott.

– Mégis mit nézel rajtam?

– Keresem a jelet.

– Hogy mit?!

– A jelet. A varázslók jelét.

Szájtátva meredtem rá.

Nem, ez nem lehet. Biztos csak álom!

– Biztosíthatlak, hogy nem az!

– Te… te tudsz olvasni a gondolataimban? – hebegtem.

Hatalmas, tetoválásszerű mintákkal díszített, pikkelyes fejével bólintott. Szeme felizzott. Függőleges, ébenfekete, csíkszerű pupillája összeszűkült, akár egy vékony rajzlap.

– Te is tudsz az enyémben. – olyan természetességgel állította, mintha csak azt mondta volna, hogy a tej fehér.

– Azt mondtad, hogy a varázslók jelét keresed. Miért lenne rajtam ilyen?

– Mert csak egy varázsló tud átlépni a kapun. Senki más.

– Hát én biztos nem vagyok varázsló! – kacagtam.

– De az vagy! Csak még nem tudod. Bár ilyen rég nem fordult elő. – morfondírozott maga elé bámulva.

– Mégis milyen régen? – kérdeztem óvatosan, félve a választól.

– A ti időtökkel számolva egész pontosan 782 éve. – rémült arcomat látva próbált megnyugtató pillantásokat vetni rám

– Mégis hány éves vagy? A mi időnkkel számolva.

– 2136.

A meglepődéstől megrogyott a lábam, forogni kezdett velem a barlang.

– Szedd össze magad! Nincs időnk erre. – óvatosan kémlelt a háta mögé, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja a beszélgetésünket.

Hűvös, tárgyilagos szavai hidegzuhanyként értek.

Közel hajolt hozzám és óvatosan rám lehelt. Gyengédnek szánta, de számomra felért egy erősebb szélrohammal. Hosszú, barna hajam megemelkedve röpködött a fejem körül, mintha életre kelt volna. Felemelte fekete, karmokban végződő mellső lábát és az egyik karmával óvatosan félrehajtotta hajamat a jobb fülem mögül.

– Igazam volt.

– Hogy érted?

– Ott a klánunk jele rajtad.

– Nincs ott semmi különös, csak egy anyajegy.

Lassan lehunyta szemét. Szemhéján vöröslő tulipánhoz hasonlatos jel izzott.

Odakaptam a fülemhez.

Anyajegyem egy vörös tulipánt formázott.  Eddig ennek nem tulajdonítottam jelentőséget.

Épp olyan volt, mint Moravisé.

Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, nyugtatva háborgó elmémet és lelkemet.

– És most mi lesz? Azt mondtad, hogy idebent biztonságban vagyok. Mi van odakint? Ki van odakint?

– Olyanok, akik nem akarnák, hogy kiderüljön létezésed titka.

Nyeltem egyet.

– Egyelőre ennek titokban kell maradnia. – ismét a háta mögé nézett.

– Mégis meddig?

– Amíg meg nem tanulod a benned szunnyadó erőt használni. Épp ezért most, amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell menned a világodba. Az emberek közé. – megfordult és a falon látható halvány jelek egyikére lehelt. A sárkányfüst hatására az ábra kékesen felizzott.

– Ezzel nyerek neked egy kis időt. – fejével a falon világító rajzra bökött.

– Ezek után, hogy gondolod, hogy csak úgy visszamegyek?! – dacosan toppantottam egyet. – Mégis milyen erőről beszélsz? Válaszolj! – toppantottam újra. – Kérlek. – tettem hozzá szelídebben.

Visszafordult és egyenesen a szemembe fúrta metsző tekintetét.

Félnem kellett volna. Egyenesen rettegnem. Mégsem tettem.

Sőt! Még soha nem éreztem magam ennyire biztonságban.

Nem tudtam megmagyarázni a lelkemet átszövő melegséget, melyet ennek a hatalmas, idegen lénynek a közelében éreztem.

Ösztönösen bíztam benne.

– Értsd meg, most el kell menned Elena. – atyáskodva fölém hajolt. – Amíg elrendezek néhány dolgot. De vissza is kell jönnöd! Mi most már összetartozunk.– mosolyra húzta széles száját. –  Megmutatom, hogyan kell használnod az átjárót.

Bólintottam.

Újra elfésülte kócos hajamat a fülem mellől. Éles karmával egy apró karcolást ejtett az anyajegyen és lilás füstöt lehelt rá, miközben óriási markával körbefonta testemet és mozdulatlanságra ítélt.

A forró füst égette a nyakamat. Egyre lejjebb kúszott a testemben. Beférkőzött a bőröm alá. Néhány pillanat múlva már minden porcikám tüzelt. Éreztem, ahogy szemgolyóm, mint az égő gyertya lángja, fellobbant.

Különös erő járta át testemet.

Páncélként körbevett.

Moravis felemelt és magához húzott.

Hallottam kalapáló szívének ütemes dobbanását.

Testem láthatatlan páncélja testet öltött. Színes szívárványként kavargott körülöttem.

A sárkány markának szorítása enyhült.

Lehuppantam a földre, mint egy magasból talpára zuhanó macska.

Magabiztosan kiegyenesedtem.

Fejemet felszegve, kezemet felemelve megérintettem pikkelyes arcát, lehunyt, tulipánrajzos szemhéját.

A jel érintésemre vörös izzásba kezdett.

Láthatatlan fonál fonta körbe csuklómat.

Összekapcsolódtunk.

Örökre.

– Csak gondolnod kell a jelre és az átjáró megnyílik. Ha vissza akarsz jönni, mindig odavisz, ahol én vagyok. – visszahangzott fejemben Moravis morgáshoz hasonló hangja. – Az erő hozzámköt. Együtt erősebbek vagyunk. A legerősebbek, akik valaha is a világok között jártak.

– Ettől félnek, ugye? Odakint. – gondolataim szárnyaltak a minket összekapcsoló erő által.

Lassan bólintott.

– Most tényleg menned kell. – hallottam sürgető hangját elmémben.

– Mikor jöhetek vissza? – kérdeztem aggódva.

Valahogy nem akarózott elszakadni tőle.

Féltettem.

– Ne aggódj miattam. – nyugtatott. – Nem eshet bajom. Mostmár nem.

Magabiztos hangjától földöntúli nyugalom szállt meg.

– Nyisd meg az átjárót Elena!

Sóhajtottam egy nagyot és erősen koncentráltam a vörös tulipánra.

Előttem a kőfalon egy derengő kék folt sejlett fel, amely örvénylésbe kezdett. Néhány pillanat múlva már ember nagyságúvá vált, közepén egy fénylő, fehér gömbbel.

– Érintsd meg a gömböt! – gyengéden vállamra tette óriási mancsát.

Hátrapillantottam és mélyen belenéztem türkizzöld szemébe, mely erőt sugárzott.

– Mikor jöhetek vissza? – ismételtem meg.

– Tudni fogod. Érezni. – válaszolt titokzatosan.

Tenyeremet ráhelyeztem a falon forgó gömbre, amiből azonnal fénypászmák kúsztak elő. Akár egy sokkarú polip, körbevették a testemet és berántottak a kék örvénylésbe.

Mostmár ismerős volt az érzés.

Pörögtem, forogtam, a kék ködszerű felhővel együtt kavarogtam téren és időn át.

Arccal érkeztem a mosdó padlójára.

Nem láttam semmit, mert továbbra is sötét volt, mégis tudtam, hogy a kávézóban vagyok.

Éreztem a wc öblítő és a kézfertőtlenítő szagát.

Az ajtón át beszűrödött a vendégek beszélgetéseinek foszlánya, a poharak, tányérok csörgése.

Felálltam, leporoltam magam és magabiztosan kiléptem a mellékhelységből.

A folyosó LED lámpája elvakított egy pillanatra, de szemem hamar hozzászokott újra a fényhez.

A helyiség változatlanul tömve volt. Kávé és édes sütemény illata keveredett a levegőben. Simon és Lydia csendesen beszélgettek.

Szemem megpihent rajtuk.

Tudtam, már semmi sem lesz olyan, mint volt.

– Gyere, mert mindjárt kihűl a sütid. – tolt elém egy tányérkát barátnőm.

Vajon mennyi idő telhetett el?

A szemközti falon függő digitális órára pillantottam.

Két perc.

Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

Feszengve hallgattam Simon beszámolóját a randijáról.

Egyre csak Moravis járt az eszemben és az a másik, titokzatos világ.

Az erő, amely átjárta testemet és hozzákötött egy sárkányhoz.

Vissza akartam menni.

Lelkem már egy másik világban járt.