Fehér bundáját magára húzza a táj,
roppanva ragad cipőmre a hó.
Bokor alatt a madár tollát rázza már,
otthonom még messze, hol kandalló tüze vár.
Recsegve jár a fagy,
a vidék némasága szinte fáj,
még a farkas is csak szűköl,
hol fák hosszú karja csipkés dérben áll.
Odújából egy bagoly álmosan hunyorog,
kelő nap sugarát, magáénak nem tudja.
Szívembe csal derűt, ez már az otthonom hangja,
míg távolban egy harang, énekét kongatja.
Szikrázva kel a nap, lassan sunnyog el az éj,
hiába fagyos reggel, minden új életre kél.
Újult erővel dobban, én sajgó fáradt szívem,
senki nem láthatja lassú léptemet,
csak még egyszer láthassam,
szerelmes szép szemed.
Author: Vallyon Miklós
1975-ben születtem Szolnokon, Egy kis faluban nőttem fel, majd innen sodort az élet az ország szinte minden irányába. Egy időre külföld is részese volt az életemnek. Jelenleg is Szolnok mellett élek. Az irodalom, az írás, a versek mondhatni mindig körülöttem forogtak. A versek írása igazán a 90-es évek második felében indult nálam, majd valamiért ez a folyamat megszakadt. Az utóbbi években kezdtem újra írni, és írok szinte folyamatosan.