Galamb Gábor (a lakóközöség Gabi bácsija) a fürdőn keresztül a kis gardróbszobába lépett, és a beépített szekrényből kimérte a kopott vödörbe az összedarált terményt. A magával hozott forró vizet ráöntötte, majd a méretes fakanállal összekavarta az egyszerű főzetet. A gőzölgő masszát a két tolakodó hízó fejét félre-félre lökve öntötte az ól sarkában lévő vályúba.
Amikor a jószágok számára már csak az élelem létezett, Gabi bácsi viseltes gumicsizmát húzott és egy lapáttal belépett a szoba-ólba, hogy összekaparja a ganajt. Kinyitotta a nagyszobára nyíló ajtót és az odakészített furikba pakolta a disznók mocskát. Miután végzett, magához vette a kulcsait és a talicskával elindult a lifthez. A lakótelepi panelház nyolcadik emeletén éltek, idestova hat hónapja. Felesége (született Gomba Gabriella – a lakóközösség Gabi nénije) akkorra harcolta ki uránál, hogy hagyják ott a falusi nyomorgást és költözzenek a városba, ahol lányuknak, egyetlen Gabikájuknak iskolát találtak. A sokáig hajthatatlan családfő végül beadta fájós derekát, de feltételként azt kérte, hogy továbbra is tarthasson disznókat, mert disznónak lennie kell!
Minden év decemberének elején disznóölést („disznóvágás Gabikám, disznóvágás. Az ölés olyan gonosz szó.” – javította ki mindig a neje) tartottak már az előző évezredben is. Jól jött a sok finomság karácsonyra, feldobta az ünnepeket a szertartásos procedúra és a bőséges lakoma.
Ez az ölés (vágás) azonban más lesz. Ez lesz az első disznótor, amit a falun kívül, a betondzsungel kellős közepén tartanak. A lakók persze fanyalogtak az irtózatos bűz miatt, de Gabi bácsi nagyon elővigyázatos volt, mindig az éj leple alatt vitte ki a ganajt, senki sem jött rá, hogy honnan ered a szag. Az öreg szerint még azt sem tudják, hogy mi okozhatja a kellemetlen bukét, nem láttak ezek a városiak még disznót, csak a boltban, darabokban. A trauma, a káosz és az értetlenség majd december 13-án köszönt a lakókra, amikor eljön a hajnali öt óra, és a disznók az életükért visítanak – mindhiába.
A lift a földszintre ért. Gabi bácsit csípős, hideg szél fogadta odakint. Egész úton nem találkozott most sem senkivel, így zavartalanul jutott el a közeli fasorhoz, ahol a fák tövében szétszórta a trágyát.
Hazafelé azon morfondírozott, hogy miként alakul majd az eljegyzés. Ezúttal ugyanis volt egy másik aktualitása is a tornak: egyetlen csemetéjük, a csodálatos tanítónő végre talált magának egy hozzá való férjjelöltet. Eleinte nem szimpatizált a férfival. Az ellenszenvet főként az okozta, hogy féltette a lányát, aki olyan gyönyörű volt, akár egy modell, és rengetegen legyeskedtek körülötte. Ezek a semmirekellők mindig csak „azt” akarták a csinos nőktől, és az öreg biztos volt benne, hogy Ferenc is egy ilyen haszontalan ember…
Nem engedte a lánya közelébe ezt a férfit, hiába győzködte egyetlen gyermeke, hogy az becsületes, jóravaló ember. Azt nem mondta Gabriella, hogy Feri kitartó is, de az volt: az egykori falujuk melletti településen dogozott, mint autószerelő, de Galambék városba költözése után is kitartóan udvarolt a lánynak. Felmondott a műhelyben és megpályázta az iskola karbantartói állását, s mivel ügyes keze volt, a próbanapon meggyőzte a vezetőséget az alkalmasságáról. Ingázott a falu és a város között. Négykor ébredt, hatkor munkába állt, kettőkor végzett, majd minden nap virágot vett az alujáróban árusító nénikétől. Mivel az apósjelölt (mert Feri töretlenül hitt abban, hogy apósa lesz az öreg) már az első napokban tudtára adta, hogy egy ujjal sem érhet a lányához (és ezt Feri tiszteletben is tartotta), a csokrokat sosem személyesen adta át, hanem futárral juttatta el hozzá. A lány ötre ért haza, és Feri minden nap pontban fél hatkor szerenádot adott. Lehetett bármilyen idő, az öblös hang pontosan ugyanabban az időben rázendített, hogy elénekelhesse az aznapi három dalt. Mire a nyolcadikig felért a dallam, már alig lehetett kivenni azok szövegét, de Gabriella a csokrot a kezében tartva szélesen mosolygott. Szülei az ajtóban állva figyelték gyermekük boldogságát. Gabi néni ugyanúgy mosolygott, Gabi bácsi a fejét csóválta.
Feri vonata este nyolckor indult, tízre ért haza, éjfél előtt lefeküdt, és másnap négykor ébredt, hogy újra kezdje napját: utazás, munka, virág, szerenád, utazás.
Amikor az alsóbb szintek lakói sorra könyörögtek Gabi bácsinak, hogy valahogy hallgattassa már el ezt a dalospacsirtát, az öreg lement Ferihez és kérdőre vonta a fiút. A fiatalabb meghívta az idősebbet egy sörre. Egy hétig a virág érkezése után a szerenád helyett sörözés volt, és a két férfi mindent átbeszélt. A következő héten már felmehetett Feri a lakásba, hogy személyesen adja át a csokrot és a kocsmai sört felváltotta a konyhai bor. Újabb két héttel később az öreg maga ajánlotta fel a fiatalabbnak, hogy ne vonatozzon már annyit, hát lakjon nálunk, majd alszik a konyhában.
Testi érintés továbbra sem lehetett a fiatalok között, de Feri nem siettetett semmit. Nagyon szerette a lányt, nagyon vágyott rá és a közelsége nehezítette a dolgát, de türelmes volt.
Az öreg belépett a bejárati ajtón, kulcsra zárta, bereteszelte, és a furikot nekitámasztotta, lelökte a csizmáit, és a fürdőben megtisztálkodott. Mielőtt lefeküdt, még megnézte a jószágokat, a konyhában alvó Ferit, a szobában a két békésen szuszogó nőt és maga is nyugovóra tért.
Az ólban élő két disznó jobban nem is különbözhetett volna egymástól. No, nem külsőleg, hanem a természetüket illetően. Egyikük csodálatosnak tartotta az életét, úgy gondolta, hogy mindene meg van, hiszen eltartják, csak heverészik egész nap, másra sincs gondja, minthogy időnként feltápászkodjon, ha enni hoznak. Még a mocskát is elviszik alóla időnként. Hiányolta ugyan, hogy vakargassák olykor-olykor, de annyi igazán belefért, hogy vegye a fáradtságot és a falhoz dörgölje gyarapodó testét.
Vele ellentétben a másik sertés egy összeesküvést vizionált maga elé, aminek az alapja az az álom volt, amelyik minden egyes éjjel kísértette. Ebben a rémálomban egy nap a szolgálójuk majd nem lapátot tol be hozzájuk a kis kocsiján amikor esznek, hanem egy fegyvert, amivel az életükre tör, ha már olyan kövérek lesznek, hogy alig bírnak moccanni. Ezért aztán ő minden második étkezést csak mímelt, és titokban edzéseket végzett. Minden este, miután nesztelenné vált a ház, guggolásokat végzett a hátsó lábain, és fekvőtámaszokat a mellsőn. Ezen felül, a szoba egyik falától a másikig gurult, váltakozó sebességgel. Felágaskodott a hátsó lábaira, és szorosan a falhoz lapulva fájdalomig tartóan állva maradt. Szökési terveket szőtt amíg álomba nem merült…
Gabi néni neszre ébredt, majd konstatálta, hogy pisilnie kell. Benyúlt a párnája alá és beüzemelte a zseblámpáját. Odament az éjjeliszekrényhez és az azon álló lámpát is felkapcsolta, így a zseblámpát lekapcsolhatta. A csillárt is világításra bírta, így már nem volt szükség az olvasólámpára, hiszen tökéletesen látta a sarokba készített éjjeli edényt. Elvégezte a dolgát, egy fedővel lefedte a bilit, és visszakapcsolta az éjjeliszekrényen az olvasólámpát, a csillár kapcsolóját pedig le. Leült az ágyára, felkattintotta a zseblámpát, hogy megszüntethesse az olvasólámpa fényét. Lefeküdt, kikapcsolta a zseblámpát, hogy visszatehesse a párna alá. Már majdnem elaludt, amikor újra neszt hallott, de megpróbált oda sem figyelni rá. Újfent közel járt az álomhoz, de mielőtt elragadta volna magával, egy csattanás felcsapta a szemhéjait.
Zseblámpa, olvasólámpa, zseblámpa, csillár, olvasólámpa: fel, fel, le, fel, le. A feltételezett zaj irányába sietett, és kinyitotta az ól ajtaját. Benézett és szemébe vágott a hideg széllel hozott hó. Az ablak nyitva, alatta a vályú felfordítva…
… a vékonyabb disznónak fagyosra hűlt helye volt csupán…
Felbolydult a család, megszökött a disznaja! Nem tudni, hogy mászott le a nyolcadikról az ablakon át, de nem volt sehol. A lakást átkutatták, sehová nem bújhatott. Ki nem eshetett, mert az ablak alatt a földön nyoma nem volt a zuhanásnak. El meg mégse repülhetett. Mindannyian felöltöztek, és elindult a keresés. A szomszédokat nem merték megkérdezni, hiszen az egész sertés-akció szigorúan bizalmas volt. Felmentek a tetőre, elvégre az közelebb volt, mint a földszint. Ki tudja, talán megcsípte egy radioaktív pók és felmászott a falon. A tető üres volt, de Ferinek az az ötlete támadt, hogy akár le is nézhetnének, hátha meglátják valahol a menekülő haszonállatot. Nyerő ötletnek bizonyult, mert a szökevény éppen a szemétszállításhoz előkészített kukákat borogatta, hátha talál bennük némi energiaforrást.
A család azonnal futásnak eredt. Mire leértek, már csak a disznó farát látták. Távol volt, de legalább a menekülési irányát be tudták mérni. A főtér felé szökött, s a két fiatal utána eredt. A Galamb-Gomba Gabi páros nem bírta szuflával, de szerencséjükre pontosan akkor értek a troli megállójába, amikor a piros jármű odaért. A főtér volt a végállomás, így bízhattak abban, hogy megelőzik az üldözöttet.
A szerelmesek nyomát vesztették az állatnak. A főtér széléhez érve Ferinek vizelnie kellett, így (szégyen, nem szégyen) az éppen ott álló betlehemi jászol mögé igyekezett, hogy könnyítsen magán. Amikor már majdnem odaért, a báránybőrbe bújt disznó valósággal kilőtt a kisded mellől, a három királyokat dominóként borítva fel. Élesbe forduló hajsza vette kezdetét és a malac csapdába került: miközben üldözték, a két öreg karmai közé rohant, akik a főtéren felállított karácsonyi vásár bódéi között várták, hogy meglássák valahol. A disznó megtorpant, amikor meglátta az idős házaspárt, és ezzel a fiatalok vészesen közel kerültek hozzá, ám az utolsó pillanatban, amikor már csak két-két méterre volt az üldözőitől és a rá váróktól, élesen balra fordult. Ettől kezdve már négyen kergették. Egy újabb éles irányváltás után (ezúttal jobbra) a szépséges Gabika, nem tudott megállni, mert egy jégfolton megcsúszott, és egyenesen egy karácsonyfa csomagoló tölcsérbe zuhant, ami immáron szó szerint is behálózta Feri szerelmét. A férfi azon nyomban a segítségére sietett, így már csak a Gabi néni-bácsi kettős üldözte a roppant sportos jószágot, körbe-körbe a vásár területén. Az üldözött és üldözöttek közötti távolság folyton nőtt. Olyannyira, hogy egy idő után megfordultak a szerepek és a sertés kergette az embereket, akik lélekszakadva menekültek az életükért a vérre és bosszúra szomjazó fenevad elől.
Amikor az újfent négytagú embersereg, és néhány hozzájuk csatlakozó már csak cél nélkül szaladgált körbe, a disznó az egyik bódénak támaszkodva, forraltbort szürcsölgetve nézte a burleszket. Hamar megunta, s úgy döntött, ideje tovább állni, és felszállni az első villamosra. Miközben a megállóban várt, hullani kezdett a hó.
Ez megihlette, és elhatározta, hogy felveszi a Hógolyó nevet. Ugyan úticélját még nem ismerte, de életcélja már volt. A sertések (és minden állat) jobb életéért fog harcolni!
Megérkezett a villamos.
(Ez az írásom az Irodalmi Rádió 2025-ös Nagy örömet hirdetek című karácsonyi antológiájában jelent meg, ahol nagy örömöt hirdettek személyesen nekem is, hiszen különdíjat kaptam humor kategóriában, ráadásként pedig fel is olvasták ezt az írást a közönség előtt. Óriási megtiszteltetés volt ez számomra!)
Author: Németh István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.