Két ember lakik én bennem
Egy szívben lakunk mi ketten
Egy a fej, de kettőt álmodik
S egyik a másikra árulkodik
Két fura úr egymásra neheztel
Egyik pokollal, másik kereszttel
Mit kezdjek én hát két lélekkel
Egy testben mind nem férnek el
Szavait szívébe mártja a költő
Világ vásznára mindent kiöntő
Most épp új alkotást mímel
Kutatja gonddal, mire mi rímel
Ám úgy maradna bennem rejtve
Saját csendjében mindent felejtve
Mert unja már a száraz könnyeket
Eldobna hát vásznat, s ecsetet
De a másik kemény, oly zord
Mint anyánk, ha szigorral szólt
S ajkán csüngött az aggodalom
Így nőtt az értelem, nyári napon
Így alakult gyermekből ember
Felnőtt, ki szeretni nem mer
Legjobban tán önmagát nem
Magáról úgy szól: épp elviselem
Se e két világ lassan meghasad
Hiába is emelek közéjük falat
Szívem alatt, sosem lesz rend
Ellentét vagyok, dübörgő csend
S mit kezdjek én e két lélekkel
Hogy élljek egyet, két élettel
Egyiknek halál, másiknak bölcső
Így lakik bennem ember és költő
Author: Nagy Róbert
Mindig hittem abban, hogy a tettek mozgatják a világot — de minden tett előtt ott áll egy szó. Egy szó, amely bátorít, amely megnyugvást ad, amely szerelmet vall helyettünk, vagy amely elkísér a búcsú pillanatában. A szavak legszebb formája számomra a költészet. Az ember egészségére pedig a kimondatlan szavak a legkárosabbak. Gyűjtögetjük őket, cipeljük magunkkal és ha nem vigyázunk, feltornyosulnak, majd ránk dőlnek és elnyomnak. Ha már teljesen kifogytunk a szavakból, akkor sem kell félnünk, mert amit nem tudunk elmondani, azt már valaki versbe öntötte… szeretném, ha egyszer valaki az én versem soraival mondaná el, mind azt, amit érez. Az én múzsám maga az élet, buzgó, lüktető, színes és végtelen, de túl zajos is, aki mellett nem jutok szóhoz. Az én múzsám maga a halál, csendes, vigasztaló, szelid és örök, aki már nem halja ha szólítják. Ezek az én kimondatlan szavaim, ezeket öntöm versbe, mert a költészet a szavak legtisztább, legszebb alakja: az a hely, ahol a lélek megmutathatja magát, ahol a kimondhatatlan is hangot talál. Amikor a legmélyebb érzések énekké válnak. Az utolsó hely, ahol még beszélhetünk az élettel és a halállal. Nagy Róbert vagyok és köszönöm, ha olvasol.
