A könyvtárban találtam rá a könyvre, és miután én is tanítással töltöttem sok évtizedet, azonnal megragadta a figyelmemet. És nem is okozott csalódást. A szerző önéletrajzi ihletésű könyve, amelyben ténylegesen a teljes élettörténetét leírja, fókuszában tanári pályájának bemutatása áll a legelső tanórájától a legutolsóig. A szerző különböző new yorki iskolákban tanított angol nyelv és irodalmat. Így többféle összehasonlítási lehetőséget is kínált számomra. Egyrészt, hogy mennyivel másabbak a kamaszok, a 14-18 éves korosztály, New Yorkban, illetve Budapesten, ahol én tanítottam. Továbbá mennyire különböző az, hogy a tanár humán tantárgyat, avagy reál tantárgyat, esetemben fizikát tanít. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy a problémák, vagy nevezzem inkább nehézségeknek, abszolút hasonlóak.
A diákok nem akarnak tanulni. Mindig keresnek és találnak is kifogásokat. Például számtalanszor kéreckednek ki WC-re, amelyhez a tanárnak kell kilépőt írni. Ez nálunk nem szokás, de a könyvből az derül ki, hogy az USA-ban ezt is szigorúan ellenőrizni kell, hiszen ennek ürügyén a diákok sokfelé elkóborolhatnak a nagy iskolaépületben. A diákok a legkülönfélébb módokon igyekeznek elterelni a tanár figyelmét a tanításról. A szerző esetében ez nem is lehetett túl nehéz, mivel szívesen mesélt diákjainak a saját életéről. Majd ezt követően, illetve ebből mintegy elemeket felhasználva tért rá az aznapi tananyagra. És amikor rájön, hogy ezen a ponton keresztül tud kapcsolódni a diákjaihoz, tekinthető a regény tetőpontjának. A személyes történetek, a sajátjai, illetve különösen szegény sorsú diákjainak történetei, melyeket elmondanak neki, megtisztelik ezzel, jelenti a szerző számára fordulópontot, hogy megtalálja saját tanári személyiségét.
Megjelenik a könyvben az USA oktatási rendszerében megtalálható hierarchikus környezet is, miszerint az, aki ténylegesen tanít a sokszor minimum 30 fős osztályokban, az a tanár van a legalsó szinten. A szerző többhelyen leírja, hogy ötször egy héten napi öt órában úgy százhetven diákkal találkozik. A tanítás annyira lestrapálja, hogy csak vacsora után tud a másnapi készüléssel foglalkozni. Továbbá rengeteg dolgozatot javít, ami a hétvégére marad.
Mivel többféle középiskolában tanított a szerző, így azokról is képet alkothatunk. A szakmunkás és szakképző jellegű középiskolák, akárcsak nálunk, nem felsőoktatási tanulmányokra, hanem az érettségit követő azonnali munkába állásra készítik fel a tanulókat. Fodrászok, lakatosok, vízvezetékszerelők lesznek. A legtöbb diák csak arra hajt, hogy valahogy átevickéljen az érettségin, a tanár így annyira leszállítja követelményeit, amennyire csak azt lehet. A vizsgadolgozatok esetében pedig minden lehetséges jónak nevezhető momentumra igyekeznek pontot adni a tanárok, hogy minél kevesebb legyen a bukás.
Az elitnek számító középiskolában egészen más a helyzet. Ott a szülőknek magasak a követelményeik a tanárokkal szemben. Kifejezetten érdekes, ahogy a fogadóórákat leírja a szerző, mely egyben a new yorki jól szituált középosztály keresztmetszete. Sok elvált szülő, akik külön-külön jönnek a tanárhoz és kérik ki a véleményét gyermekükről. A szülők tülekedése a fogadóórán.
Számomra a legérdekesebb a kreatív írásórákkal kapcsolatos leírások voltak. Ez választható tantárgy volt a szerző utolsó munkahelyén az elit középiskolában. A szerző személyisége miatt nagyon sokan választották ezt a tantárgyat. Még az ablakpárkányon is ültek. De ennek szerinte lehetett olyan oka is, hogy úgy hitték a diákok, nála könnyű jó jegyet szerezni. És klassz dolgokat csinálnak. És valóban így is volt. Az egyik emlékezetes élményszerű projekt a szakácskönyv felhasználása és a receptek megzenésítése volt. DE mi köze ennek a tanulmányokhoz? — tették fel a kérdést a kollegák és a szülők. A következő feladat étteremkritikák elemzése volt, melyből megtanulhatták a diákok, hogyan is kell egy ilyet megírni, milyen fő elemei vannak. Majd rámutatott, hogy ténylegesen bármi lehet a kreatív írás témája. Végül, ami számomra az egyik meghatározó gondolata, hogy a nyelv mennyire velünk van minden pillanatunkban. Hiszen amikor bármiről gondolkodunk, akkor is szavakba öntjük érzéseinket belső monológok formájában.
Végezetül kiknek is ajánlom a könyvet? Mindenkinek, aki szeret olvasni. Aki csak egy kicsit is kíváncsi egy érdekes és tanulságos emberi sorsra. Akit érdekel a tanárok és a diákok élete, sok-sok tanórai történettel illusztrálva. Miként tudja egy tanár megtalálni saját tanári egyéniségét? Miként küzdi le a pályakezdés nehézségeit? Hogyan tud mint tanár kiteljesedni? Miként tud a tanítás örömet adni tanárnak és diáknak egyaránt? Tanárnak készülőknek, hogy felmérjék, képesek lesznek-e arra a sokrétű feladatra, ami rájuk vár.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/