Baksa mesélt nekem a halálról meg az idők kezdetéről. Először nem értettem, mi a különbség, de mostmár tudom, hogy az idők kezdetén még sehol nem volt senki és semmi, és a halál után csak én nem leszek, meg te, aztán ő, satöbbi satöbbi.
Azt kérdeztem tőle, hogy milyen meghalni, de mivel ő még nem próbálta, így csak annyit mondott, hogy olyan lesz, mint mielőtt megszületsz, de szerintem ez egy ízléstelenül unalmas válasz. Ch, “mint mielőtt megszületsz”, ezt a butaságot. A születésed előtt nem emlékszel semmire, hogy milyen ízű a dér-marta csipkebogyó meg a napsugár, vagy, hogy hogy nevetnek tavasszal a rigók meg hogy sír télen a hó alatt búvó avar. Az a nullád, a kezdőpontod, a rajtod. De a halál előtt minden van, nem lehet abból a mindenből semmi! Abból a rengeteg mindenből ki kell kelnie valaminek, de nem a lárvákra gondolok. Bár azt hiszem, örülnék, ha sok-sok kis lárva anyateste lehetnék, hogy kihűlt testem kikeltse őket, és egy kis részemmel magukban másszanak majd tovább a mély, humuszos talajban. Lehet, hogy így egyszer újra láthatja majd az a kis részem a napsugarakat. Mondjuk a beleim egy kis darabja, mert ha minden jól megy, a halál előtt az sosem fogja látni. Na de majd utána! Jaj de várom is már! Először kívül, majd belül is napsütöttnek lenni, az lesz majd csak az igazi csoda!
Amikor ezt a gondolatot elmeséltem Baksának is, valami olyasmit válaszolt, hogy “Jó, akkor képzeld el úgy, mintha aludnál, mert az nem olyan, mint a semmi”, de ez sem helyes így. Amikor alszol, látsz dolgokat, érzel dolgokat, eljutsz helyekre. Él az agyad, ezért nem lehet olyan, mint amikor meghalsz, ennek így nincs értelme! Baksa rám szólt “Ne duzzogj!”, de én azért csak duzzogtam. Azt sem értem, ti miért nem duzzogtok! Kifejezetten alulduzzogjátok a helyzetet, szóval tessék jobban fortyogni meg elégedetlenkedni, de mindenekelőtt gondolkozni, mert addig bizony nem alszom, amíg meg nem tudom, mi lesz, miután meghalok!
Valamiért Baksa nem szereti, hogy belekeveredett ebbe a vitába, pedig szerény véleményem szerint nagyon is jogos a felháborodásom, ellentétben az övével. Miért mond olyan esti mesét, amiről nem tud mindent? Ha nem tudja minden válaszát? Tudása határozottan megkérdőjelezhető. És hűsége is, mert itt hagyott. Ráadásul ilyen fontos kérdéssel a fejem felett! Micsoda arcátlanság!
Hát, úgy fest ránk maradt a feladat, hogy tisztázzuk a kérdést, és megtaláljuk a választ. Alma, legbátrabb kis zsiráfom, szerinted milyen meghalni? Kicsi Fáni? Leopold Maci?
Nem tudtunk megegyezni egészen addig, amíg hű keselyűm, Kaktuszvirág meg nem szólalt. Azt mondta ─ persze a keselyűk híres büszkeségével ─, hogy a keselyűk hatalmas lények, de nem csak fizikailag, hanem átvitt értelemben is (de hogy hova is vitte át, azt nem tudtam meg), ugyanis élnek a levegőben is, ahol magukba szívják a napsugarakat meg Istent, majd leszállnak és fejet hajtanak a halottainknak. Aztán bevésik csupasz fejüket a csontok közé, megkeresik, mi voltál igazán, mi voltál legbelül amíg éltél, majd kitárják szárnyaikat, és ha jól belekapaszkodsz a csőrükbe, felvisznek Istenhez, és akkor te a semmiből minden leszel, és minden is maradsz és ez a halál. A halál után meg annak a bizonyos mindennek egy darabja leszel, és ott leszel minden, ahol csak akarsz, és ez így nagyon tetszett nekem is, és társaimnak is. Elégedetten bújtunk végre takaró alá, megpusziltam mindenki feje búbját ─ Kaktuszvirágét kétszer is ─, majd lekapcsoltam a kis rózsaszín virág lámpámat. Végre mind lehumyhattuk szemeinket. Csak el ne felejtsem reggel elmondani Baksának!
Author: Baranyai Réka Júlia
Baranyai Réka Júlia vagyok, Csobánkán nőttem fel, jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen tanulok magyar szakon, kreatív írás specializációval. Régóta érdekel az írás és a könyvek, kiskorom óta írok rövid történeteket, melyeket – főleg már így felnőttként – a természet, a lélektan és különböző hátborzongató elemek inspirálnak. Kedvelem a groteszk esztétikáját, ehhez szeretem a gyermeki nézőpontot is megragadni egyes témák boncolgatására. Alapvetően tárcákat és novellákat írok.