A vásárban láttam egy érdekes karkötőt. Ezüst volt, díszes, de csak kifinomultan. Magában nem lenne annyira különleges, csak az a kő. Az a francos kő a közepén pont olyan, mint a Vicsek erei azon a törékeny és vékony kis csuklóján. Sok lehetőségem volt megfigyelni, mert sokat játszottunk piros pacsit. Kicsiként, meg már annyira nem kicsiként is, de főleg kicsiként. Mindig hagytam, hogy elverjen, magától sosem tudott. Persze tisztában volt vele, hogy hagyom nyerni, de ilyenkor mindketten azt játszottuk, hogy nem tudjuk. Én morogtam, mert vesztettem, ő meg tapsolt meg nevetett, hisz verhetetlen, és az ilyet meg kell tapsolni.
Sok játékunk volt amúgy a Vicsekkel. Legjobban versenyezni szerettünk különböző dolgokban. Például, hogy ki tud többet megenni azokból a fehér pirulákból, aminek már elfelejtettem a nevét, de arra emlékszem, hogy a dokitól kapta. Azért játszottuk ezt, mert akkor a Vicsek pár órára csak csendben szuszogott és nem jajgatott, mint ahogy általában szokott. Olyankor hazamehettem én is egy kicsit enni meg aludni. Vicsek előtt sajnos egyiket sem lehetett, mert akkor irígy lett, pöfögött meg fújtatott mint egy gőzmozdony, és ha bocsánatot kértem, csak rosszabb lett és akkor megint nyelőversenyezni kellett, csak most másik tablettával, valami Aceomel nevűvel, én meg figyelhettem, hogy időben kiköpjem vagy nagy baj lesz.
De a Vicsek azért nem csak pöfögött meg fújtatott. Néha nyájas és kedveskedő volt, csókot adott a kezemre, és ha a számra is akart, hagyni kellett neki, különben sírt és jöhetett megint ez a pirulás hercehurca. Olyankor jobb kedvre derült, nevetett és dalolt mint egy madárfióka, és akkor egy kicsit könnyebb volt vele.
A Vicsekkel még sétálni szerettünk nagyon, de ő sajnos ebben sem volt tehetséges. Mindig csak botladozott, felrúgták őt a kavicsok, a botok meg a gyökerek, de egyszer egy béka is, és még a lenyúló ágakba is mindig beleakadt a feje. Meg kell hagyni, magas volt, de igazán elhajolhatott volna előlük, bár szerintem direkt nem tette, mert akkor le kellett ülnie, felé kellett állnom és kiszedni a leveleket meg a makkokat a hajából, és olyankor megdícsérhetett, hogy finom illatom van, andalítja, és bele akar bújni a bőrömbe. Azt mondta, ott biztos mindig illatos, és sosem fázna többet és nem is száradna ki a bőre sem. Ilyenkor kuncogtam, néha őszintén, néha nem, majd odaadtam neki a mankóját, hogy indulhassunk tovább. Azért meg is simogattam az arcát, hisz olyan a kis szeplőivel, mint egy őzgida. Selymes, puha és törékeny. Meg kesernyés. Ez volt Vicsek.
A sétáinkon mindig meglátogattuk a közeli síneket. A vonat ritkán közlekedett, a síneken meg a Vicsek gyorsabban sétált, szóval szeretett erre jönni. Itt is volt, hogy megbotlott, de legalább nem vágódott el, mint ahogy azt az erdőben szokta. A síneken már-már valami kocogásnak mondhatót is csinált néha, és akkor volt a leginkább olyan, mint egy őz. Egy ügyetlen kis őzgida.
A sétáink közepén mindig eljutottunk egy mezőre, ahol körbevettek a tölgyek meg a magas fű, és a föld illata kavarodott a nedves avaréval, innen fordultunk mindig vissza. A Vicsek azt szerette igazán játszani, hogy amikor kiértünk, és éppen szeretett, akkor elesett, magával rántott, és akkor a koszban hozzá kellett bújnom. Ilyenkor csak rámfeküdt, és melegedett rajtam, mert ő mindig hideg volt mint a porcelán. De amikor haragudott rám csak leült csendben, háttal nekem és elkezdett megint pöfögni meg fújtatni, és annak mindig baj a vége.
Egyszer, amikor éppen nagyon szeretett, és a mezőről sétáltunk hazafele a síneken, elkiáltotta magát.
“Veréb, szárnyakat fogok növeszteni, elhiszed nekem?”
Nagyra nyitotta hozzá a gesztenye szemeit, és az egyik mankójára támaszkodva a másikat felemelte és úgy csapkodott vele, mint egy szárnyát szegett kismadár.
“Nem hiszem el. Amúgyis, először rendes lábakat kellene, hogy akarsz repülni ha nem tudsz neki futni, hogy felszállj?”
“Na csak figyelj!”
Amikor ez a mondat elhangzott, akkor mindig fel kellett készülni arra, hogy Vicsek következő tettét meg kell tapsolni. Egyszer volt olyan, hogy eldobott egy labdát a kert végébe, és akkor elfelejtettem tapsolni. Utána egy hétig nem akart látni, csúnyának és undoknak hívott, és akkor elöntött a szomorúság meg a bűntudat. De nagylelkűen meg tudott nekem bocsátani, és azóta ezt a szabályt is hűen követtem.
A Vicsek most futni próbált, és úgy pakolgatta a mankóit, mintha valami félszeg menekülő vad lenne. Amikor elkezdett rezegni alattam a vas, tudtam, hogy baj lesz. Kiabáltam és kiáltoztam “Vicsek fuss, vigyázz Vicsek, te kis suta, menekülj onnan!”, de nem menekült. Én leugrottam a sínekről, de akkor jött csak igazán gyorsan a pöfögés meg a fújtatás, meg a kattogás meg a vonyítás. Én csak toporzékoltam és kiabáltam egyre, hogy “Te suta, suta kis őzgida, mentsd az életed, fuss, fuss már, menekülj!”, ő meg nem mondott semmit, csak nézte a közeledő pöfögést meg fújtatást, és rángatta a mankóját. És akkor jött a huss, a tüttű, a csikorgás majd a csattanás, ropogás, zakatolás meg a sírás, de az már csak én voltam. Suta kis őzgida, beakadt a patája. Nem szárnyakat növesztett, hanem csonka kis agancsokat.
Author: Baranyai Réka Júlia
Baranyai Réka Júlia vagyok, Csobánkán nőttem fel, jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen tanulok magyar szakon, kreatív írás specializációval. Régóta érdekel az írás és a könyvek, kiskorom óta írok rövid történeteket, melyeket – főleg már így felnőttként – a természet, a lélektan és különböző hátborzongató elemek inspirálnak. Kedvelem a groteszk esztétikáját, ehhez szeretem a gyermeki nézőpontot is megragadni egyes témák boncolgatására. Alapvetően tárcákat és novellákat írok.