látlak.
láttalak.
fogtam a kezed, és láttalak,
szóltam hozzád, és láttalak,
néztem rád, és láttalak,
jöttél velem, és láttalak,
éreztem veled, és láttalak,
elindultam, és láttalak,
elbúcsúztam és elmentem.
de látlak.
láttalak…
1977.09.20. (21 évesen)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az „emlékeim… (alak a homályban)” című vers a személyes emlékezés és az érzelmi továbbélés tömör, vallomásos lírai megfogalmazása. Központi motívuma a látás, amely a fizikai érzékelés jelentésén túl a másik ember belső jelenlétének, az emlékekben való megőrzésének szimbólumává válik.
A szöveg szemantikai egyszerűsége és közvetlen, hétköznapi nyelvhasználata különös érzelmi sűrűséget eredményez: a „látlak” és a „láttalak” visszatérő szópárja a jelen és a múlt, a megélt közelség és az időbeli távolság kettősségét fejezi ki.
A középső szakasz ismétlődő, felsorolásszerű szerkezete az együtt megélt pillanatok emlékezeti sorozatát idézi fel, amelyben a kézfogás, a megszólítás, a tekintet és a közös elindulás az érzelmi kötődés különböző állomásaiként jelennek meg. A cselekvésekhez társuló azonos refrén monotonitása egyúttal meditatív, szinte litániaszerű ritmust teremt.
A felsorolás érzelmi íve az együttlét mozzanataitól a búcsúig és az elválásig vezet, a „de látlak” fordulat azonban megtöri a lezárulás látszólagos véglegességét. A zárlat így nem egyszerűen visszatérés, hanem az emlékezés jelen idejű érvényességének megerősítése.
A vers legfontosabb metaforikus rétege éppen ebben a kettősségben rejlik: a látás az érzelmi megőrzés, a belső kép pedig a testi távollét ellenére fennmaradó közelség kifejezőjévé válik. A cím zárójeles „alak a homályban” megjelölése tovább árnyalja ezt a jelentést: a felidézett személy körvonalai elmosódhatnak, de az érzelmi jelenlét nem halványul el velük együtt.
A hangulati világ visszafogott, melankolikus és nosztalgikus, ugyanakkor a búcsú fájdalmát az emlékezés csendes bizonyossága ellensúlyozza. Érzéki vonatkozásai nem erotikus természetűek, hanem az emberi közelség tapasztalatához kötődnek; a kézfogás és az együtt megélt pillanatok a testi érintkezésen túlmutató intimitást hordoznak.
A vers hangzásvilágát a rövid mondatok, az ismétlődő igék és a szakaszok közötti szünetek egyszerű, lassú, belső dallamossága határozza meg. A kisbetűs írásmód, a központozás visszafogottsága, valamint a sorok tagolása a személyes feljegyzés közvetlenségét erősíti, miközben a különálló nyitó- és zárósorok vizuálisan is keretbe foglalják az emlékezés folyamatát.
A vers moralitása nem valamely erkölcsi tanulság kimondásában, hanem az érzelmi hűség és a másik ember emlékezetben való megőrzésének értékében mutatkozik meg. Élettapasztalati konklúziója egyszerű, mégis egyetemes érvényű: az együttlét véget érhet, a közös út megszakadhat, de az érzelmi kötődés nem feltétlenül követi az idő fizikai rendjét. A befejezés visszafogott, mégis határozott állítása szerint vannak emlékek, amelyek nem csupán a múlt részei, hanem a jelen belső valóságának továbbra is alakítói maradnak.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
