megégtél, elégtél

Judithnak

 2023.09.22. 67 évesen

illusztráció: That Black & White Moment

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

Ivántsy Gábor „megégtél, elégtél” című verse a személyes lírai vers és beszéd határán mozog, ahol a nyelv egyszerre önvallomás és filozofikus elgondolkodás.

A stílus frissen minimalista: a rövid, töredezett sorokban a megszólaló önmagát, múltját és „lett voltát” vizsgálja, miközben a nyelv ritmikusan ismétlődő képekkel (pl. „tudod, ki voltam… semmit sem változtam”) hozza létre metaforikus feszültségét.

Az írás legnagyobb ereje az intimitásban és az önmegszólítás következetességében rejlik: a beszélő nem magyaráz, hanem állít, és ez hiteles érzelmi teret hoz létre. Ugyanakkor épp ez a következetesség hordoz magában kockázatot is: a repetitív szerkezet és a kulcskifejezés mantra-szerű megfogalmazása egy ponton túl már kevéssé mozdul el önmaga köréből.

A nyelv tudatosan lecsupaszított, a metaforikus készlet szándékosan szűk, a „megégés” és „elégés” erős, ám domináns képei nem differenciálódnak tovább. A szöveg érzelmi hullámzása így inkább egyetlen, elnyújtott rezgésként, mint valódi amplitúdóváltások sorozataként hat. A szöveg ereje tehát nem a meglepetésben, hanem az őszinte, vállalt állapot rögzítésében rejlik — s ez egyszerre tudatos választás és esztétikai kompromisszum is.

A nyelvezetben keveredik az egyszerű, közvetlen narráció a lírai metaforával — a „megégtél, elégtél” egyfajta hullámzó emocionális középpont, amely nemcsak kimond, de érzéki súlyt is ad e soroknak.

A képszerűség nem túldíszített: a szavak inkább mint érzelmi foltok jelennek meg, a hangulat a szeretet – veszteség – önreflexió határán rezeg. A szöveg emocionális töltése kiválóan épít a ritmusra és a köznapi nyelv frázisaira, amelyek itt egyrészt intim, belső monológként hatnak, másrészt univerzális kérdéseket vetnek fel az identitásról és a változásról. Az olvasó így egyszerre érezhet közvetlenséget és elvonatkoztatást, miközben a narrátorral együtt élheti át a hullámzó belső érzelmi világot.

A szövegben megidézett Ady-gondolat nem puszta intertextuális gesztus, hanem hangulati párhuzam: ugyanaz a végletes önszembesítés és érzelmi „elégettség-tudat” szólal meg, amely Ady késői líráját is áthatja. Egyértelműen nem „utánmondásról” van szó, hanem egymással rokon emocionális hangoltságról: a szenvedély, az érzelmi kiüresedés és a mégis-élni-akarás feszültsége itt is egyszerre van jelen. Ivántsy szövegében az Ady-féle tragikus öntudat azonban már lecsendesített, belsőbb tónusban tér vissza — mintha nem az égető láz, hanem annak parázsló hamuja szólalna meg. Ez a párhuzam finoman mélyíti a szöveg érzelmi terét, anélkül, hogy elvonná annak személyes súlyát.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...