Tegnap még úton voltam,
sietős léptekkel haladtam.
Nyomában egykori hű társamnak,
a reménynek, ki megszökött előlem,
s engem itt hagyott hűtlenül.
Én magam is útra keltem,
sajgó szívvel utána indultam,
azzal az eltökélt szándékkal,
hogy megkeressem, s ha megtalálom,
hozzám visszahódítsam.
Nyomát felfedeztem, az úton követtem,
reménykedtem, hogy még elérem,
de ő, akár egy fürge, sikamlós angolna,
a döntő pillanatban, mikor már-már elértem.
kezemből kicsusszant.
S most itt állok csalódottan,
kifáradtam,
a harcot feladtam,
ő, meg itt hagyott, valahol messze jár,
magamra maradtam céltalan.
Drága öreg Barátom, mondd csak
mit hallok felőled?
A harcot meguntad? Elfáradtál?
Beleuntál?
Nem, ez nem lehet.
Ugye mindez, nem igaz?
Nem tudnám elképzelni,
s ha mégis, amit nem hiszek,
csalódnék, te nem vagy ilyen gyenge.
Kérlek, előbb hallgass meg!
Fontold meg, Ó, csak ne tedd!
Ezt nem teheted! Nem illik hozzád!
Nem reád vall!
Még ne tedd le a fegyvert, ideje korán!
Még várj egy keveset!
A küzdelem még nem reménytelen,
És messze még a vég.
Meríts erőt a múltból,
a régi szép időkből, mikor
még erőd teljében voltál,
fiatal és boldog, telve
reménnyel és tervekkel.
De kérlek ne, ne szólj most közbe!
Igen, én is tudom, való igaz,
hogy éveid száma megnőtt
és hajad is immár ősz.
Ez mind igaz, de szíved még dobog,
s ha kell még a helyén van,
noha már lassabban ver.
De mit számít az, ha
az akarat még erős.
Barátom, bízz bennem!
Csupán javadat akarom,
mikor így szólok hozzád,
s e szavakkal biztatlak,
ne hagyd el még magad,
még képes vagy folytatni.
Még sok mindent meg tudsz tenni,
s nemes célokat is elérni,
minden nehézség ellenére.
Kérlek hidd el nekem, amit mondok
de ha nem hiszel nekem,
Higgy magadnak!
Meglásd sikerülni fog,
érdemes!
S ha, egy szép nap majd eljő,
hogy a cél immár teljesített,
oly elégedetten nézed majd, mit elértél,
s, amit oly megérdemeltél,
az áhított sikert,
melynek íze oly édes lesz,
mint hajdani csókoké,
melyeket akkor kaptál,
mikor még ifjú voltál.
Ó, Istenem de rég is volt mindez!
Lehet, hogy nem is volt igaz,
s nem is volt több,
mint csupán egy csalfa álom?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Minden igaz volt, nem csalfa álom. Az évtizedek elszaladtak, de hányan tudtak volna örülni annak, hogy megélik ezt a kort, akiknek a betegség ezt nem tette lehetővé? Mi megéltük, még dobog a szívünk és alkotunk és ha képesek vagyunk másokra is odafigyelni, akkor kevesebb a gondunk, mert addig se magunk körül forgunk. Legyen reményteljes szép napod és még szebb holnapod!
Szeretettel: Rita