57 perc

Kövér izzadtságcseppek gördültek le a homlokomról, hátamon a vászonruha csuromvizes volt, miközben a városi dugóban várakoztam.

Pokoli meleg volt.

Sohasem fog zöldre váltani a lámpa!

Piros kis suzukim ventillátora heroikus küzdelmet folytatott a kinti szaharai forrósággal. Az aszfalt képlékeny péppé változott a hőségben. A lehúzott ablakokon át betolakodott a tikkasztó, meleg levegő, ami vibrált a júliusi hőségben.

Mindjárt megjelenik egy délibáb is. – kuncogtam magamban.

Oldalra pillantottam. A járókelők elcsigázottan vánszorogtak a kegyetlen, perzselő napsütésben. A buszmegállóban néhány ember a fémből készült váró árnyékában keresett magának menedéket.

Lehunytam a szemem. Egy különleges találkozás emléke furakodott be tikkadt elmémbe.

 

Sok-sok évvel ezelőtt egy ugyanilyen forró, nyári délelőtt magamban dohogva gyalogoltam tanyasi házunktól a vidéki buszmegálló felé.

Persze, hogy most romlik el az autóm, amikor létfontosságú időben odaérnem!

Sajnáltam magam.

Átszaladtam az üres, kopott aszfalton a szemközti megállóba. A fából készült, régen jobb napokat látott kis beálló padján egy nénike üldögélt. Virágmintás ruhájában, napbarnított arccal, melyet kontyba fogott ősz haja keretezett, olyan volt, mint egy árva virágszál.

Illedelmesen köszönni akartam, de megelőzött.

– Jó napot Kedveském! – szólított meg egy barátságos mosoly kíséretében.

– Jó napot!

– Késni fog. – jelentette ki megingatathatlanul, miközben ráncos, foltos kezét az előtte álló viseletes, fekete gurulós bőröndön nyugtatta.

– Honnan tudja a néni?

– Szinte mindig késnek a buszok. Tapasztalat. Ebben a melegben biztosan.

– Hát most jó lenne, ha nem késne. Fontos lenne.

Az órámra pillantottam. 10:21. Még 6 perc.

– Randevúja lesz? – cinkos mosoly jelent meg a szája szegletében.

– Neeem. Állásinterjúra megyek.

– Oh, értem. Azt hittem, hogy valami fiú van a dologban. Olyan szépen kicsinosította magát.

– Köszönöm. – zavarban voltam. – Tegnap elromlott az autóm. Nem szoktam busszal járni.

– Én sokat utazom.

– Családi látogatás?

A néni tekintete egy pillanatra elkomorult. Szomorúság suhant át az arcán.

– Nem igazán. Csak utazgatok az országban ide-oda. Az én koromban már ingyen van. 76 vagyok. – felnevetett, de a nevetésébe némi búskomorság vegyült.

– Rita vagyok. – úgy éreztem be kell mutatkozzam neki.

– Rózsa. Fehér Rózsa.

A csodálkozástól egy pillanatra elakadt a szavam. Ennél szebb nevet még nem hallottam. A törékeny néni vidáman mosolygott.

– Mások is így szoktak reagálni.

– Gyönyörű neve van. Annyira ritka. Honnan kapta ezt a csodás nevet?

Egy pillanatra a távolba révedt, mintha az emlékek felidézése nehezére esett volna. Aztán mesélni kezdett megállíthatatlanul.

– Tudja Kedves, én egyszerű családba születtem. Nyolcan voltunk testvérek. Én voltam a másodszülött a családban, és a legidősebb leánygyermek. Édesanyámat Rózának hívták. Ő adta nekem ezt a nevet. A Róza egyik változatát. – vett egy mély levegőt. – Debrecen mellett volt egy kis tanyánk. Ott éltünk, gazdálkodtunk, jószágot tartottunk. – mélázva megállt egy pillanatra, majd folytatta. – Iskolába nagyon szerettem járni, de csak négy elemit végeztem. – szomorúan lehajtotta a fejét. – A családnak szüksége volt a dolgos kézre, így nem engedték, hogy több osztályt végezzek. A kedvencem a matematika volt. – belenéztem csillogó szemébe, és elhittem neki, hogy gyerekként a matematikát kedvelte. – Kilencévesen nyáron kölcsönadtak teheneket őrizni a szomszédos Tóth gazda földjére. – hirtelen harag gyúlt a szikrázó szürke szemében. – Nem szerettem.

– Miért? Mi történt?

– A tehenek nagyok voltak, én meg kicsi. Mindig a szomszéd kukoricásában kötöttek ki. Hiába hajtottam, pálcáztam őket, nem hallgattak rám. Tóth gazda pedig folyton leszidott. Csak esténként kaptam enni. Kínomban napközben a zsenge, tejes tengerit rágcsáltam. Hát ezért nem szerettem.

– A szülei miért nem hozták el onnét? – elképzelnem is nehéz volt, milyen lehetett gyerekfejjel ezt megélni.

– Nem lehetett. Kellett az a kevés pénz a családnak. Csak augusztus végén mehettem haza.

Nyeltem egyet.

– Később jobb lett. Otthon segítettem a testvéreim körül. Aztán 15 éves voltam, amikor kitört a 2. világháború. Borzalmas volt. – fájdalmas arckifejezés suhant át az arcán.

– Sajnálom. – szerencsésnek éreztem magam, hogy nekem már ilyen élményekben nem volt részem.

– Eleinte még nem láttunk belőle sokat. Aztán fokozatosan egyre rosszabb lett. Állandó fenyegetés közepette teltek a mindennapok. – miközben beszélt egy gyűrött, fekete-fehér fényképet szorongatott, ami a ruhája zsebéből kandikált ki.

– Megnézhetem? – óvatosan nyújtotta át.

A fakó képen egy hetyke bajszú, rövid hajú, fess, egyenruhás fiatalember és egy csodaszép hullámos, hosszúhajú lány, térdig érő nyári ruhában mosolyogva állt egymást átkarolva.

Azonnal felismertem a lányt. Rózsika volt.

– Ki ez a csodálatos fiatalember? A férje?

– Bárcsak lehetett volna. – annyi bánat volt a hangjában, hogy muszáj volt magamhoz ölelnem. Vállamra hajtotta a fejét és úgy mesélte tovább élete történetét. – De a Jóisten máshogy döntött.

Péter egy magasrangú katonatiszt egyetlen fia volt, aki maga is katona volt. Én meg cselédként szolgáltam a háznál. – kérdőn néztem rá. – Tizenkilenc évesen cselédként dolgoztam a szülei házában. – magyarázta értetlen ábrázatomat látva. – Péter kedves volt és figyelmes. Sohasem éreztette velem, hogy én kevesebb lennék, mint ő. Mindenről el tudtunk beszélgetni.

– Egymásba szerettek…

Bólintott.

– Egymás társaságában nem volt köztünk különbség. Csak egy fiú és egy lány voltunk, akik szerelmesek lettek egymásba. Össze akartunk házasodni. De a háború közbe szólt. Elvitték a frontra. Soha többé nem láttam.

– Nem kapott hírt felőle?

– Az egyik ismerős, aki egy században szolgált vele, hazatérte után azt mondta, hadifogságba esett. Elhurcolták. – néma zokogásba tört ki. Reszkető vállát átkaroltam, úgy próbáltam megnyugtatni.

Egyszer csak abbamaradt a sírás.

– 1944 októbere volt a legkegyetlenebb. – lehorgasztotta a fejét és sóhajtott egy mélyet. – A szovjet Vörös Hadsereg megkezdte a debreceni hadműveletet. A német és magyar csapatok elkezdték a visszavonulást a Tisza irányába. Rajtunk keresztül vezetett az út.

Szörnyű érzés kerített hatalmába. Néztem ezt a gyönyörű asszonykát, és elszorult a szívem.

– Egyik hajnalban édesapám épp a tyúkokat és libákat engedte ki az ólból. Ekkor megjelent az udvarunkon egy fegyverrel hadonászó sebesült német katona. Kiterelt minket a ház elé. Rettegve álltunk sorba a hideg szélben. Fenyegetőzve értésünkre adta, hogy élelem és ellátás kell neki. Az egyik hátsó szobába fészkelte be magát. – hangja keserű volt.

– Aztán mi történt? – kíváncsiságtól hajtva sürgettem.

– Két napig feküdt ott, közben állandó rettegésben tartott minket. – hangja elcsuklott, szemébe könnyek tódultak, ahogy a fájó emlék megelevenedett a szeme előtt. – A harmadik nap reggelén édesapám suttogva örvendezett: „Jönnek az oroszok! Jönnek a felszabadítók!” Halkan kiterelte anyámat, testvéreimet és engem a pólyás kishúgommal a karomban a ház mögötti szántásba. A sáros földön meglapulva vártuk, hogy az orosz katonák megszabadítsanak minket a megszállótól. Apám otthon maradt, hogy a német katona ne fogjon gyanút. Néhány orosz katona masírozott a tanya határában, apám pedig integetve sietett eléjük. Ekkor váratlanul géppuska ropogása törte meg a csendet. Apám fájdalmában felordított, majd holtan rogyott össze. – rámarkolt a karomra. Összerezzentem. – Sikoltani sem mertünk. Riadtan elkezdtünk hason kúszva távolodni az otthonunktól. Vissza sem mertünk nézni. Mászás közben a távolból lánctalpak csörgése ütötte meg a fülünket. Egy hangos, fülsiketítő robbanás hallatszott. A tank szétlőtte a házunk oldalát. Azt a szobát, ahol a német katona feküdt. – nyelt egyet. – Csak másnap mertünk visszamenni. Apám teste még mindig a földön hevert, mellkasán egy kereszt alakú sebhely mutatta a becsapódó golyók nyomát.

Megrökönyödve hallgattam. Láttam magam előtt az összetört családot. A rideg rémület lassan beférkőzött a bőröm alá. Vacogni kezdtem a kánikula ellenére.

– Istenem. – elborzadva néztem rá. Vékony kezét az enyémre tette, mintha abból merítene erőt.

– Sosem felejtem el azt a napot. – egyre csak nyelte néma könnyeit.

A kanyarban feltűnt a busz.

– Mondtam, hogy késni fog. – váltott témát.

Felsegítettem a padról és egymásba karolva vártuk, hogy odaérjen a fakósárga, szebb napokat látott Ikarus.

Felmutatta az igazolványát, én pedig vettem egy jegyet, aztán leültünk egymás mellé. A bőröndöt az ülés mellett fél kézzel tartva vártam a történet folytatását.

Hangos motorbúgással meglódult alattunk a busz.

– És aztán mi történt?

– Édesapámat a szomszédok segítségével eltemettettük. A házunk megmaradt részét lakhatóvá tettük. Vártuk a békés jövőt.

Összeszorult a torkom.

– Hét hónap múlva véget ért a háború. Egy örökkévalóságnak tűnt. Nem sokkal később varrónőnek álltam. Aztán megismerkedtem Jánossal és néhány hónap múlva egy kis kápolnában összeházasodtunk.

– És a férje tudott Péterről?

Némán ingatta a fejét, szeméből újabb könnyfolyó indult útjára.

– Sosem mondtam el neki. Képtelen voltam rá. Magamba zártam ezt, és nem beszéltem erről senkivel sem. Mostanáig.

A csodálkozástól felszaladt a szemöldököm.

– Nem lett volna értelme. Ha beszélek róla, akkor sem változik meg semmi. – folytatta meggyötört hangon.

A busz beért a város szélére. Az első jelzőlámpa pirosra váltott, a jármű erősen fékezett.

– De mindezek ellenére boldog Rózsika néni? – őszintén érdekelt, hogy ennyi sorscsapás után képes volt-e teljes életet élni.

– Nem panaszkodom. Született két fiúnk, akiket tisztességgel felneveltünk. Mindkettőnek szakmája lett, feleség, gyerekek. Ahogy annak lennie kellett. A férjem megértő és rendes volt mindig.

Megértő és rendes.

– János bácsi már nem él?

– Öt évvel ezelőtt meghalt.

– És a gyerekek, unokák? Szokott velük találkozni? Gondoskodnak magáról?

–Távol élnek. Imádom az unokáimat, csak sajnos ritkán látom őket mostanában. Elfoglaltak. De azért telefonon szoktunk beszélni. – ruhája zsebéből egy mobiltelefont vett elő. – Megtanultam SMS-t írni. – mosolygott büszkén.

– És most hová utazik?

– Pár éve egyszer útrakeltem a nagyobbik fiamhoz, de rossz buszra szálltam fel. Mire ráeszméltem a hibámra, már nagyon messze voltam. Először bosszankodtam, aztán rájöttem, valójában tetszik nekem az utazás. Új és érdekes emberek, csodás tájak. A lelkem szabadon szárnyal, nincs akadály előttem. Állandó útitársam is van. – nevetgélve paskolta meg kopott bőröndjét. – És találkozhatok ilyen emberekkel. – szürke szemébe melegség költözött, ahogy rám nézett.

– Irigylem Rózsika nénit.

– Miért Kedves?

– Mert ennyi tragédia ellenére is vidáman tud mosolyogni. Ez irigylésre méltó.

– Tudja, maga rám emlékeztet.

– Tényleg? Mégis miben? – kételkedve néztem rá. – Én sohasem tudnék olyan erős lenni, mint Rózsika néni.

– Maga jólelkű és tisztaszívű. Okos és intelligens. Nincs akadály maga előtt. El fogja érni, amit akar. Higgyjen nekem!

A busz zötykölődve közelítette meg a végállomást, majd nyöszörgő fékcsikorgással leparkolt. Nagyot szusszant a busz, mintha megkönnyebült volna, hogy sikerült célba érnie. A többi utassal együtt libasorban lekászálódtunk.  A fullasztó nyári hőség arcul csapott minket.

– És most merre visz az útja Rózsika néninek?

– Szétnézek a városban. Eszek valahol egy finom fagyit. – kacsintott egyet önfeledten nevetve. – Nézek magamnak egy olcsó szállást. Ha tetszik, maradok néhány napot. Aztán újból útra kelek. Annyi város és falu van még az országban, ahol még nem jártam.

– Annyira jó volt Rózsika nénivel beszélgetni! Remélem, még találkozunk! – szorosan magamhoz öleltem és megsimogattam ősz haját. Legszívesebben sohasem engedtem volna el. Könnyek peregtek az arcomon. Az órámra néztem. 11:18-at mutatott. – Most mennem kell. – szomorúan engedtem el.

– Sok sikert kívánok Kedves! – integetett nekem, aztán sarkon fordult és határozott apró léptekkel elindult a városközpont felé maga után húzva kis bőröndjét.

Sietve érkeztem az állásinterjúra. Nem igazán tudtam koncentrálni, egyre csak Rózsika néni járt az eszemben.

Ahogy végeztem, rohantam vissza a buszállomásra. Tétován néztem körbe, hátha megpillantom törékeny kis alakját. De ő nem volt sehol.

 

A lámpa végre zöldre váltott, a kígyózó kocsisor lassan nekilódult.

Utam a buszállomás mellett vitt el.

Bárcsak még egyszer láthatnám!