Szerelem

Ha megtehetném, nem haboznék, 

mindent, de mindent hátra hagynék. 

Nem késlekednék. 

Időmet arra nem vesztegetném, 

hogy felöltözzek, 

csak úgy pőrén, szégyen nélkül, 

attól nem tartva, 

hogy mások meglátnának, 

nem érdekelne, rájuk nem figyelnék, 

csak rohannék, ahogy tudnék, feléd, 

hogy minél előbb elérjelek, 

hozzád érjek, otthonodba, 

s ott karjaimba zárhassalak. 

Életem, Kincsem,  

Virágom, Kedvesem! 

Csupán egy kérdés maradna bennem: 

Istenem, de jó volna tudni, 

hogy vajon te is szeretsz-e engem? 

Ha nem is úgy, 

olyan forrón, mint én téged, 

de legalább egy kissé, 

egy picinykét?!  

S ha tudnám már a választ,  

hogy szeretsz, 

örömömben ugrándoznék, 

mint egy gyerek, 

fel a magasba, fel az égig,  

fel, akár a csillagokig!                                                                                                              

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.