Bognár Géza aznap szabadságot vett ki, hogy napközben intézhesse az ügyeit. Reggel hétkor felkelt, ahogyan máskor is szokott, és elkezdte a napi rutinját. Lefőzte a bivalyerős kotyogós kávéját, majd hosszasan tanulmányozta a konyhában a tárolókat. Kettőben is fehér, viszonylag durva kristályok voltak, de csak az egyik volt kristálycukor; a másikban pedig só. Miután megreggelizett, felszállt a buszra, és a Államilag Fenntartott Egyetemes Magyar Villamosenergia- és Gázszolgáltató Zrt (ÁFEMVGSz) legközelebbi kirendeltségéig le sem szállt.
A sorszáma a száztizenhetes lett. Nem örült neki, mert nem szerette azt a számot. Egyik számot sem szerette sorszámként. Sorban állni nem szeretett. Ügyet intézni sem szeretett. Bognár Géza a kedvenc focicsapatát szerette. És a vidéki rokonok pálinkáját. Az ügyintézés, a munka, vagy a napi teendők viszont sem nem focicsapat, sem nem pálinka, így érthető módon ezeket nem szerette. Már jó fél órája ezeken gondolkodott, mikor eszébe jutott, hogy azóta vár a sorára, hogy megkapta a sorszámot. Úgy jó fél órája. Hirtelen jött felháborodását egy passzív-agresszív sóhajjal és a térdén való dobolással igyekezett a lehető legindiszkrétebb módon palástolni. Ő ugyanis úriember, ezért semmiképp sem jutna eszébe türelmetlenkedni. Még akkor sem, ha egyébként minden oka meglenne rá, hiszen példátlan fegyelmet tanúsított az elmúlt fél órában. Hajlandó volt eltekinteni a várakozás okozta frusztrációtól, és a nagyobb jó érdekében kész volt azon gondolkodni, hogy mennyi mindentől áll fel a hátán a szőr. Például a sorban állástól, vagy az ügyintézéstől. Harminckilenc örökkévalóságnak tűnő percet követően az egyik ablak fölött felvillant a száztizenhetes szám. Az ügyintézés sebességét elismerendő a „Na végre” felkiáltással oda is baktatott.
Egy kedves, mosolygós, már-már felháborítóan jókedvű hölgy üdvözölte az ablakban.
– Jó napot kívánok, Uram! Miben segíthetek?
– Felhasználóváltozást szeretnék bejelenteni. – röfögte oda Bognár Géza egykedvűen.
– Értem. Csupán pár adatra lesz szükségem a beazonosításhoz, azután pedig mondom a további teendőket.
Bognár Géza bólintott.
– Halljuk.
– Szükség lesz a szóban forgó ingatlan címére, a helyrajzi számára, a földhivatali tulajdoni bejegyzésre, az eredeti építési tervre, az Ön személyi igazolványára, az Ön lakcímkártyájára, az Ön születési anyakönyvi kivonatára, az átadó felhasználó személyi igazolványára, az átadó felhasználó lakcímkártyájára, az átadó felhasználó születési anyakönyvi kivonatára, az átadó felhasználó jelenlétének hiányában pedig a „Meghatalmazás eseti ügyintézésre” nevű, 113/5/c jelzésű formanyomtatványra kitöltve, két tanú által aláírva, ügyvéd által ellenjegyezve, szárazbélyegzővel ellátva.
Bognár Géza szeme kikerekedett, és már azon volt, hogy elönti a pulykaméreg, de erőt vett magán. Kis habozás után úgy döntött, kiérdemelt egy újabb elégedetlen sóhajt, melyet ki is eresztett, majd szigorúbbra vette a figurát.
– Ezt írja le, kedves, mert biztos hogy nem jegyzem meg.
– Természetesen, semmi akadálya. – válaszolt még mindig kedvesen a hölgy, és máris tollat ragadott, hogy egy cetlire felfirkanthassa a ügyintézés elkezdéséhez szükséges adatok listáját. Alighogy befejezte az írást, már jött is a következő kérdés:
– És ha ezt mind behozom ide, akkor már át tudják írni az én nevemre a mérőórákat?
Az ügyintéző elmosolyodott Bognár Géza gyermekded elképzelésein.
– Dehogy – válaszolta – Akkor tudjuk odaadni Önnek a többi nyomtatványt.
Bognár Géza hitetlenkedve megdörzsölte a szemét.
– A micsodákat?
Az ügyintéző szája szélére perverz mosoly ült ki, ahogy nagy levegőt vett hogy mechanikusan elkezdhesse sorolni:
– Adatbekérő űrlap adatbekéréshez, Adatbekérő űrlap bejelentéshez, Bejelentő űrlap felhasználóváltozásról, Nyilatkozat bejelentő űrlap kitöltéséről, Átadás-átvételi jegyzőkönyv, Tanúsító nyilatkozat átadás-átvételről…
Még sorolta a nyomtatványokat, de Bognár Géza már csak annyit hallott, minden űrlap, nyilatkozat, és jegyzőkönyv helyett, hogy felesleges papírmunka, amit soha senki nem is fog elolvasni. Várt, míg az ügyintéző levegőt vett, hogy végre a szavába vághasson.
– Tudja mit? Inkább nem is költözöm el. Na viszlát!
Author: Baukó Tamás
De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...
