BÖGREFELIRATOK
Utolér a valóság :tíz másodperc boldogság
Krumpli, alma: a túlélés záloga ínséges időkben. Szeretet, bőség gondoskodás, otthonok illata
Ősszel kénytelen vagyok mindig arra a kiszolgált gyékény karszékre gondolni, amelyik már hosszú évek óta ülőlapja nélkül felkerült a szülői ház tetőterébe, aztán a poros padlásra. Ezzel összefüggően jut eszembe az óriási jutazsák is, amit minden év októberében lepuffantott a konyhánk kőpadlatára a szállító ember. Akkoriban én még tacskó kiskölyök voltam. A zsákhoz mérten is. Majdnem pont akkora mint én. Vidékről érkezett hozzánk a nagyvárosba. A föld és a széna és almák illatát árasztotta magából. Betöltötte a konyhát. Beleszimatoltunk. Apám csillogó szemekkel magyarázott: » Felül krumplival tömve, majd a széna, a szalma rétege, alul tele almákkal .« Érkezése felvillanyozta anyámat évről évre. Tartós örömöt, nosztalgiát érzett. Kigyúlt az arca, felfénylett a büszkeségtől. Ki is húzta magát. Ismét › Valaki ‹ . Emlékszem: mert így mondta. Övé. Megtartó őserő. Ellentétben azokkal, akiknek nincs. Csak hömpölyögnek körülötte a nagyváros utcáin. A széna és a krumpli szaga az emlékeibe vonta. Az apai majorság, a parasztudvar és ház mögötti kicsi gyümölcsös képei! Mellére szorított kezeivel nekem szomorúnak tűnt. Apám, aki maga is parasztházban látta meg a napvilágot, elszármazott onnan, éppúgy érzett. Mindketten ott álltak a lármás nagyvárosi lakás konyhájában a zsák fölött meghatottan és megilletődve. Elvarázsolta és elbűvölte őket, mert az eltemetett ifjú életüket jelentette. Halvány mosoly az arcukon és nevetgéltek. Olyan szavakat használtak akkor, amilyeneket az év szokásos hétköznapjain soha. Mint cifrít, babrál, kévéz, kojtolog, kukadohány, sankolás, vizeskolonc és rongyosleves. Nekem varázsszavaknak, ráolvasásnak csengtek. Apám azokat a krumplineveket is emlegette, amiket a katonaságnál hallott. Azokban a percekben apám és anyám újra szerelmes, fijú párocskává fiatalodtak. Babonás, szent tisztelet vette körbe őket. Gyerekfejjel és értelmemmel teljesen csöndben maradtam, pedig senki nem szólt rám, hogy hallgass vagy ne zavard az áhitatot és ne rosszalkodj. Ahogyan ott álltak a zsák fölött, a kezüket egymáséba csúsztatták, bensőséges közelségbe vonódtak. Nagyon öregeknek láttam őket. Mikor ezt most újra számolom, nem is voltak többek negyvenkettő-negyvenhárom évesnél.
Történt egyszer azon az őszi napon, amikor megérkezett a zsák, apám fogta magát este, és felment a poros padlásrészbe, és lehozta az öreg nádszéket. Én csak gyanítottam, hogy meglepi magát a tanya hangulatával. Annak kincseivel rakott zsák mellé ült. A padlás nádszéke is a mi lakásunk berendezési tárgya maradt. A szüleim megtöltötték mindennel, ami szerintük teljesen megfelelő a parasztbarokk elegancia elvárásainak. Plüszékek, aranykeretes képek vadászjelenetekkel, egzotikus és színes tollazatú madarakkal, a kandalló párkányán a lambrina, ezt tudtam már, ez a röviden lelógó kárpitot jelenti, a tetején nippek, pásztorlányka és juhász, bólogató fejű kínai figurák, porcelán mütyürök, anyám dobozkája a beépített tükörrel, benne a gyöngysorai és brossai. Sárgaréz ágykeretek, négy sarkán gömbmarkolatú dísszel, hatalmas mahagóni komódok és vitrinek, tálaló és ebédlő bútor meg hasonló dolgok. A plüsszékeknek, foteleknek cikornyásan megfaragott lábai voltak. Parádésak, de nem szolgálták a kényelmet.. Azt az öreg szék nyújtotta. Autentikus parasztbútor volt. Rászabott, színes szűrhímzéses kámzsa a háttámláján. Hosszú éveken át a lakásunkban hímbálózott szelíden és finom, roszogó hangot hallatott. Mi elneveztük nemes egyszerűséggel ›Apaszéknek‹. Így volt egészen addig az estéig, amikor hirtelen elhallgatott a roszogás, ijesztő reccsenést hallottunk. Apám, aki éppen az Esti Naplót olvasta, lábait a kandalló rácsán támasztva, hintázva szelíden a nádszékben ülve, az ülése beszakadt alatta, ő meg belehuppant a lyukba. Támaszkodva, kepeszkedve kecmergett kifelé, szabadulni a nagy beszorultságból. Hajolva erre-arra, tolva magát erővel fölfelé és kifelé, ettől aztán az üléskeret roppant szét. Anyám és én igyekeztünk őt kiszabadítani a szorultságból, miközben görcsösen és fékezhetetlenül nevettünk rajta, és ő meg ocsmány módon szitkozódott. Ez volt tehát az este, amikor használhatatlanná vált. Roncs, nem javítható, ócska hulladék. A padlástérbe került.
A következő napon apám hozott egy hatalmas szatyrot magával a faárú és barkácsáruházból, mellé vett két flaska jóféle portóit, a következő sarkon meg felszedte két komáját: az egyik egy régi katonatárs, a másik egy alacsony, törpeforma ember, aki a színpadi feljáró ajtajánál áll őrszolgálatban, persze csak akkor, amikor éppen nem a templom gondnoki feladatát látja el. Én roppant izgatott lettem, amit tőlük hallottam. Terveltek hárman a székkel kapcsolatban. Az ülőkeret javításával műremekké teszik az öreg és összenyeszlett, keshedt parasztbútort.
– Úgy fog kinézni, mint egy antik műtárgy.- jelentette ki apám.
Én még ilyenről addig nem is hallottam. Közben elővette a vásárolt eszközöket, anyagokat: volt egy tekercs nádfonat is, meg kötelek, szálak. Meggyőzőnek tűnt, tényleg tudásnak és szakértelem birtokában lesznek. Odáig lettem a büszkeségtől: az én apám művészi módon új bútort készít! Rohantam felcsigázva a legjobb barátomhoz, együtt bújtunk be a konyhaasztal alá a legnagyobb csendben. Onnan figyeltük a Három Embert. Porral, náddal, a szilánkokkal és hangos beszédükkel betöltötték az egész konyhát és elkezdődött a restauráció Egyre nagyobb lett a szállingózó por, egyre több számomra ismeretlen szóval együtt a levegőben,: códli, zsinórozás, fonatolás, kézifűrész, lenolaj, réstisztítófugasörte, műgyanta, fakitt, smirgli rattanpác. Legurítottak magukba a portóiból, áhitattal szemlélték az öreg nádszék üléskeretét hófehérre polírozva a konyha közepén. Vizsgálták figyelmesen, szemrevéletezték, fecsegtek körzőről, könyökről. » Nincs még vége a világnak, ha vidéken még élnek emberek !« Anyám kínált még nekik több portóit. Boldogan hallgatta, nevetett, amikor apám lovakról, boronálásról kezdett beszélni. »Majd megfogom én újra az eke szarvát, egy szempillantás alatt felhagyok ezzel a hülye nagyvárosi élettel teljes egészében! Hátralevő napjaim egy kis farmon! « Ez egy olyan játék volt, amelybe mi – ő, az anyám, én – soha nem untunk bele. Egy mese, ami olyan csábító, hogy minden realitás teljesen mellékessé vált: van elég pénzük? Még az erkélyek balkonládáit sem ültették be soha, virágföldre sem futotta. Még hogy tanyára? Én csak egy kisgyerek voltam a konyhaasztal alatt.
– Tudod-e még azt a kis farmot?- kérdezte a konyhába benéző anyámat- amelyiket tavaly írtak ki eladásra?-
Szokott az apám hasonlókat mondani, én ilyenkor magamat láttam a világtól elzárt kis faluban, ahol már két éve tölthettem a szünidőt a nagybátyámnál. Onnan jönnek az őszi zsákok. Szemem előtt a nádassal körülvett mezők, a tőzeglápokkal,az állandóan nyirkos levegő, a tőzeg szaga bekúszott az orromba, a tüdőmbe, volt egy kis folyó, fűzfák sóhajtoztak sóvárogva máshová, én szívesebben néztem inkább a tehénetetés helyett az erdei mályvákat. Változtak a színeik. Összeszedtem a sok dudvát, segítettem, azt kapták este a tehenek. A lakott ház képe ma is előttem. Belül fehérre meszelve, kívül sárgára, kint a széthullott ház téglarakása, a kőfalat erősítő, védő, nádból készített palánkok. Ma megmondanám szemébe az apámnak, amit én akkor még nem tehettem, mert gyerek voltam, meg még sokat kellett tanulnom a világról is. » A dudva, a gaz, az elzártság, a szegénység, a küzdelem a láppal, tőzegmohagyűjtés, az nem képeslapokra való , nem csábító. Inkább hamis idill, apám. Sok ilyen település van és lehet szerte a hazában. Ti látjátok ragyogó színekkel festettnek, mert ott szerettetek és szeretve voltatok. Minden a hanyatlás, a pusztulás, a romlás. Ami új után kiált. «
De már nem mondhatom el neki.
– Hohó!- rikkantott apám, de hát ott van bátyám földje, ó, én mondtam le róla, jöttem a városba. Az én földem is lehetne akár azonnal! –és kimarkolt annyi szénát a zsákból, amennyi a két tenyerébe fért, belefúrta az arcát, azon át láttam, hogy könnyek folynak végig az arcán.
-Gyerünk, emberek, a nap telik és még sok munka vár ránk !
Ám nagyon lassan haladtak. Különböző vélemények csaptak össze az ülőrész fonatolása és alakítása körül. Kezdetben még gondosak voltak, majd kelletlenek: elég lesz-e a hely a konyhában? Szétgöngyöltek néhány gyékénytekercset a vöröses hidegpadlaton.
– -Szerintem ez túl nedves. Amikor kissrác voltam én is falusi gyerekként, ott soha nem használtunk ilyet! Soha! Semmilyen körülmények között!- a katonatárs így vélekedett.
-Én azt mondom, ez már nagyon régi, túl gyenge. Nem alkalmas. – szólt a törpeszerű.
A leszabott darabokat a lábukkal tapodták, rángatták, huzigáltak ide-oda nagyobb formára, aztán kisebb darabokat akartak összefonni egymással. Egyre nagyobb lett a kosz, a szemét.
-Se nem nedves, se nem régi. Hanem kicsi. – Túl kicsi. – zárta le az apám.
Végül a másik kettő felvették a dzsekijüket, egy szánalmas és bocsánatkérő pillantást vetettek a szalma darabokra, a gyékényekre, az egész koszos konyhára, ami olyan a lett, mint egy istálló.
A barátom is kiugrott az asztal alól, és már ment is kézilabdázni. Én akkor legbelül, a szívemben ürességet éreztem. Mindhárman megjátszották a mestert, fontoskodtak. Csalódtam. Amikor azon az őszi estén hazaértem az Esti Naplóval, a konyha gyönyörűen ki volt takarítva, rendbe téve. Az apám a krumplis zsák előtt állt, nekem háttal. Egy szem a kezében, azt hol a szalmára hajította, hol a földre. Motyogott magában. » Ott lehetnék- Egy darabka föld. Nincs hozzá fogható, sehol nem terem ilyen alma és krumpli. Az ördögbe is, miért nem tartottam meg magamnak két évvel ezelőtt? Lemondtam róla a nagyvárosért. « Dobálta még a krumplit. Amikor észrevett engem, akkor visszahajította a zsákba. Hozott magának egy plüss széket, vette az újságot és savanyú képpel leült. Én nem szóltam egy szót sem, gyerek voltam, honnan sejthettem volna, hogy ő nem olvasott? A jó ég tudja, mit látott vagy nézett akkor!
A szék keshedett, göthös csontváza ott állt még hosszú évekig az üres manzárdban. Ott maradt több évig apám halála után, majd azután is, amikor anyám meghalt. Eltemetett életek tárgyai. Fájdalmasak, boldogítóak, minden darab a saját világukról mesélt. Én néhányat eladtam, mert a lakást egy iroda megvásárolta. Ki kellett üríteni. Itt vagyok, tárgyalok.
-Van még néhány bútor, amit a mai világban talán el lehet adni, de ezek használhatatlanok, nem vállalom.
-Tudom, hogy kényelmetlen.
Végül megegyeztünk. Utoljára akkor láttam a széket, amikor a felújítás előtt még egyszer végigjártam a kiürített lakásunkat, ahol éltünk. Csendes és nyugodt léptekkel haladtam helyiségről helyiségre, az üres manzárdban állt. Amíg néztük egymást, ő sóvárgott a nagybátyám nádassal és láppal körülvett földje, mezői és romos háza, a tőzegláp szaga és az erdei mályvák színei után. Én pedig láttam az apámat, az én anyámat mellette: amint ott állnak az őszi zsák mellett áhítattal, gyengéden egymásba fonták a kezüket, mosolyogtak, fiatalnak érezték magukat és újra egymásba szerettek. Ma is látom őket. Ezen a reggelen. Ők ölelik egymást.
Néztük egymást. Visszamosolyogtam. » Negyvenhárom éves vagyok. Iroda lesz itt. « Ők csak megértően bólogattak. Odaléptem a megérintettem, kicsit megbillentettem. Abban a pillanatban csak egy halom gyékény, nádhulladék maradt belőle. Ők integettek addig, amíg meg nem fordultam és elindultam. Nehéz legyőzni magamban a kísértéseket, a gyengéimen fognak be, ami vonzana, kedvemre való, tetszene. Egy képeslapon, egy emlékfotón. Apaszék és én. Ha nem törődnék semmi mással, talán berántana. Végül is ez csak érzés, egy illat, az őszi zsáké, hangos emléktükörképe a szüleim örömének, semmivel össze nem illő vágyaiknak. Felvettem egy kis köteget belőle magamnak. Minden mulandó, dédelgettem és éltettem. Ma is megvan. Ebben ők ölelik egymást. Beleszimatoltam, nézegettem, mosolyogtunk egymásra. Tartósabb, mint mi. Átalakult apa széke. Lassabban, mint az élővilág, ezért jobban illik az univerzumba. Ősszel kénytelen vagyok mindig arra a kiszolgált, ülőlap nélkülire gondolni, a szülői házra, az óriási jutazsákra, apámra, anyámra, akik minden év októberében egymásba szerettek újra, amikor lepuffantotta konyhánk kőpadlatára a szállító ember.
Author: Fodor Ágnes
A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...