– Te tényleg én vagy?
A kislány hitetlenkedve nézett rám. Én elmosolyodtam.
– Igen. Én vagyok te. Csak… egy kicsit későbbről.
– Akkor hány éves vagy?
– Huszonnégy.
Nagy szemekkel nézett rám.
– Huszonnégy?! Az nagyon öreg!
Elnevettem magam.
– Hidd el, nem érzem magam annyinak.
– És mi lett belőlünk?
Egy pillanatra elhallgattam.
– Hát… sok minden.
– Jó dolgok?
– Jó dolgok is.
– Akkor mesélj!
Leültem mellé.
– Először is… lett egy csomó történetünk.
– Mesék?
– Nem egészen. Inkább versek.
– Te még mindig szeretsz írni?
Elmosolyodtam.
– Igen. Sőt… már könyvünk is van.
A kislány szeme kikerekedett.
– Könyvünk?
– Igen.
– Igazi?
– Igazi. Az a címe, hogy Szerelemszilánkok. Kilencvenhárom vers van benne.
– Kilencvenhárom?
– Bizony.
Láttam rajta, hogy próbálja elképzelni, milyen lehet egy egész könyvet megtölteni azzal, ami a fejünkben és a szívünkben van.
– És híres írók lettünk?
Elmosolyodtam.
– Nem vagyunk világhírűek.
– Akkor miért vagy olyan büszke?
Erre már nehezebb volt válaszolni.
– Mert nem az számít, hányan ismernek, hanem az, hogy egyáltalán nem hagytuk abba.
– Mit?
– Az írást. Az álmodást. Az alkotást.
A kislány egy darabig csak csendben nézett.
– Egyetemre is járunk?
– Igen.
– Mi?! Én?!
– Te. Kommunikációt és médiát tanulsz.
– Ez nagyon felnőttesen hangzik.
– Az is.
– És jók vagyunk benne?
– Egészen jók.
A kislány büszkén kihúzta magát.
– Tudtam!
Elmosolyodtam.
– Van viszont valami, amit nem mondhatok el ilyen könnyen.
A mosolya eltűnt.
– Mi történt?
Nagy levegőt vettem.
– Tizenhét éves korunkban volt egy nagyon súlyos balesetünk.
A kislány megijedt.
– Meghaltunk?
Ránéztem, és egy pillanatig nem tudtam, hogyan lehetne ezt egy gyereknek elmagyarázni.
– Igen… mondhatjuk így is. De valahogy mégsem.
– Ezt hogy érted?
– Volt egy része az életünknek, ami akkor véget ért. Az a régi életünk… az a Regina, aki előtte voltunk… valahogy ott maradt azon a napon.
– Akkor tényleg meghaltunk?
– Talán egy kicsit igen.
– De akkor ki vagy te?
Elmosolyodtam, bár a szemem megtelt könnyel.
– Én vagyok az, aki utána felébredt.
– És mi történt?
– Nagyon sokáig tartott, mire újra magunkhoz tértünk. Sok mindent újra kellett tanulnunk. A testünk sem úgy működik már, mint régen. Kerekesszéket használunk. Vannak dolgok, amiket nehezebben és emiatt sokkal lassabban tudunk megcsinálni, mint mások.
A kislány lesütötte a szemét.
– Akkor… minden álmunknak vége?
Megfogtam a kezét.
– Nem, mert találtunk helyettük újakat.
– Újakat?
– Igen. Olyanokat, amikről te még nem is tudsz.
– Például?
– Könyvet írni. Egyetemre járni. Verseket megjelentetni. Alkotni. Újra és újra megpróbálni dolgokat, amikről azt hittük, hogy már nem lesznek lehetségesek.
– És még vannak álmaink?
– Rengeteg.
A kislány elmosolyodott.
– Akkor talán mégsem lett olyan rossz minden.
– Nem. Más lett.
– És ez jó?
Elgondolkodtam, majd megszorítottam a kezét.
– Nem mindig könnyű. De tudod… azt hiszem, az a legfontosabb, hogy nem hagytuk, hogy az a nap legyen a történetünk vége.
– Hanem?
– Csak egy nagyon fájdalmas fejezete lett.
A kislány csendben maradt, majd újra rám nézett.
– És boldogok vagyunk?
– Vannak nagyon nehéz napok, és vannak nagyon jók is, de… igen. Vannak emberek, akiket szeretünk. Van otthonunk. Vannak álmaink. És még mindig tudunk lelkesedni dolgokért.
– Akkor nem lettünk olyanok, amilyennek elképzeltem.
– Nem.
– Szomorú vagy emiatt?
– Néha.
– És büszke?
Elmosolyodtam.
– Nagyon.
A kislány egy darabig csak nézett rám.
– Ha előre tudnád az egészet… újra végigcsinálnád?
Sokáig nem válaszoltam.
– Nem kívánnám magunknak azt a sok fájdalmat.
– Akkor?
– De ha már megtörtént… akkor igen. Mert te is benne vagy mindenben, ami utána jött.
– Én?
– Te.
– Miért?
– Mert te voltál az a kislány, aki még mindenről azt hitte, hogy lehetséges.
A kislány elmosolyodott.
– És most már nem hisszük?
– De. Csak néha elfelejtjük.
Erre felállt, odalépett hozzám, és átölelt.
– Akkor hadd emlékeztesselek.
Meglepődtem.
– Mire?
A vállamhoz bújt.
– Hogy büszke vagyok rád.
Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.
– Te… büszke vagy rám?
Bólintott.
– Igen.
– Pedig nem lettünk tökéletesek.
– Nem baj.
– Nem értünk el mindent.
– Nem baj.
– Sokszor félünk.
– Én is félnék.
– Néha sírunk.
– Én is sírnék.
– Néha azt gondoljuk, hogy kevesek vagyunk.
A kislány elengedett, és komolyan rám nézett.
– De én tudom, hogy nem vagyunk kevesek.
Elmosolyodtam.
– Honnan?
– Mert én vagyok te. És ha én most látom, milyen lettél…
Kicsit megvonta a vállát.
– …akkor szerintem jól csináltad.
Aztán még egyszer megölelt.
Én pedig arra gondoltam:
talán tényleg nem az a legfontosabb, hogy azzá váltunk-e, akinek gyerekként elképzeltük magunkat, hanem az, hogy amikor a gyerekkori énünk egyszer ránk néz, azt mondhassa:
„Igen. Ő még mindig én és büszke vagyok rá.”
2026.09.11. – B.R.M.
Author: Busa Regina Mária
Az írás gyerekkorom óta az életem része. Szerzőként és kommunikáció szakos hallgatóként a kreatív írás és a médiavilág határterületei foglalkoztatnak. Verseim több, az Irodalmi Rádió által megjelentetett antológiában is olvashatók. 2022-ben „A jelen verse” című írásom megjelent a Marsbook Kiadó gondozásában kiadott Létvágytalanság című antológiában. 2026 februárjában látott napvilágot első önálló verseskötetem, Szerelemszilánkok címmel. Jelenleg kommunikáció és médiatudomány szakon tanulok az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem hallgatójaként. A digitális kommunikáció és a tartalomkészítés világa közel áll hozzám, szerzői közösségi oldalaimat is magam menedzselem, ahol írásaimmal folyamatosan építem az olvasói közösséget. A Szerelemszilánkok című kötet megrendelhető itt: https://webshop.marsbook.hu/Szerelemszilankok