A pesti Ősz
A pesti utca sebei mélyek voltak, de a Corvin köz torkában a szabadság makacsul kapaszkodott a macskakövekbe. 1956 november eleje volt. Az októberi napsütés langyos, aranyló ígérete – amikor a tömeg még egy emberként énekelte a Bem-szobornál a Nemzeti dalt – már régen elillant. Helyette nyers, ólomszürke köd telepedett a városra, amelyet nem a hajnal párája, hanem a tüzérségi gránátok fojtogató füstje festett sötétre.
A levegőnek sajátos, kitörölhetetlen íze volt: a puskapor száraz kesernyéssége keveredett a szétlőtt bérházak hulló vakolatának mészporával, az átforrósodott gépfegyvercsövek olajszagával és a pesti pincék nyirkos, dohos otthontalanságával. Az ablakokból kihullott üvegcserepek úgy borították a járdát, mintha egy megdermedt, összetört jégpáncélon gázolna át az idő.
János a betört kirakatú, romos könyvesbolt sarokpillérének feszítette a hátát. A pultról lefordult, megperzselt szélű kötetek a sárban hevertek; Ady és Petőfi sorait most az utcán végig futó szél lapozgatta. A fiú kabátja gallérját magasra húzta, de a novemberi nyirkosság makacs tőrként hatolt át a szöveten, egyenesen a csontjáig. Kezében egy Mossin Nagantot tartott. A fegyver faágyazata rásimult a fáslizott kezéhez. Húszéves volt. Alig egy hónapja még az egyetem padjait koptatta, most mégis egy egész leélt élet és megannyi halott barát fáradtsága ült a szemei mögött.
Mellette, egy oldalára borított sárga villamoskocsi gyomrában Ilona térdelt. A lány fehér karszalagja, amelyet a Vöröskereszt vörös posztódarabjával láttak el, már rég szürkévé koszolódott a portól és a megfeketedett vértől. Éppen egy szakadt, foszladozó gézdarabbal próbálta elszorítani egy sebesült, alig tizennégy éves, pelyhedző állú srác karját. Ilona mozdulatai gyorsak, gépiesek voltak, de a keze a kimerültségtől és a hidegtől ritmikusan remegett.
A távolban felmordult egy harckocsi motorja. Az a mély, gyomorba vágó morajlás volt ez, ami napok óta kísértette Pestet. A lánctalpak semmihez sem fogható fémes zajjal csikorogtak végig a Práter utca házfalai között, mintha egy mitologikus gép-szörnyeteg vonszolná magát előre a romok közül.
– János… – szólalt meg Ilona. Hangja alig volt hangosabb a betört ablakokon átfütyülő szél suttogásánál. Nem nézett fel, a makacsul szivárgó kötésre koncentrált. – Hallod őket? Újra jönnek.
János nyelt egyet, de a torka száraz volt, mint a nyári por az alföld pusztáin. Óvatosan kitekintett a romos fal takarásából. A szemközti ház neobarokk homlokzatáról hatalmas tömbökben hullott alá a stukkó, feltárva a tégla nyers, vörös húsát, mintha maga az épület is élne és vérezne. Egy cafatokra lőtt magyar zászló lógott az egyik első emeleti erkély kovácsoltvas korlátjáról. A közepéből kivágott Rákosi-címer helyén tátongó kerek űrön át látni lehetett a túloldali szürkeséget és az ég felé törő füstoszlopokat.
– Hallom – felelte János. Fogait összeszorította szájában, ujjai erősen rámarkoltak a fegyverére. – Mindig jönnek. De mi maradunk. Miért mennénk? Nincs hova hátrálni, Ilu. Tartani kell magunkat, a szabadságunkért.
A könyvesbolt mögötti sötét udvar felől halk, bizonytalan léptek zaja hallatszott. A törmelék megroppant egy nehéz csizma alatt. János villámgyorsan megfordult, csőre töltve a fegyvert, de a feszültség azonnal elszállt belőle, amikor meglátta a közeledő alakot.
Mihály volt az. Hatvanas éveiben járó, kicsit bicegő úr, aki a közeli ház házmestere volt. Mihály kopott, szürke gyapjúzakót viselt, a vállán egy kopott régi katonai kenyérzsák volt átvetve, amiben most kötszerek és néhány palack víz koccant össze. Mihály arcát mély barázdák szántották, a szemei azonban, amelyek még látták az Isonzó menti poklot, furcsán csillogtak a porfelhőben. Nem félt. Ő már régen megtanulta, hogyan kell együtt élni a tüzérséggel. Megjárta a Nagy Háborút majd a második világégés sem felejtette ki a sorakozóból. Ott kapott repesz találatot a lába, amiről egy apró szilánk még mindig tanúskodik a csontjába ágyazódva.
– Ne lőj, fiam, csak én vagyok – mondta Mihály és hangja úgy recsegett, mint a száraz avar. Lassan odalépett Jánoshoz, és egy zsíros papírból két darab száraz kenyeret húzott elő. – Lent a pincében a nők imádkoznak. Az anyád is ott van, János. Nem sír, de a kezei között szétmorzsolódik a rózsafüzér. Ezt küldte. Egyétek meg, a harchoz erő kell.
Ilona hálásan nézett fel, elvette a kenyeret, de azonnal a sebesült fiú zsebébe csúsztatta.
– Köszönjük, Mihály bácsi. Hogy van a kisfiú a pincében? Aki tegnap óta lázas?
– Alszik. A hideg árad a falakból, lányom, de tartjuk magunkat – sóhajtott az öreg, majd közelebb lépett a barikád széléhez, és ujjaival megérintette a szétlőtt villamos oldalát. – Sok éve takarítom ezt az utcát itt a ház előtt. Ismerem minden kövét. Volt itt rom 1945-ben is. Akkor azt hittem, többé nem kell látnom, hogy a magyar ifjakat vágóhídra viszik. És most tessék… ti itt álltok, szinte gyerekfejjel, a világ legnagyobb hadserege ellen.
János keserűen elmosolyodott.
– Mihály bácsi maga szerint van értelme? Maga megjárta, ott volt mindkét háborúban. Ott is ilyen volt?
Az öregember elhallgatott. Levette viseltes kalapját, és megvakarta ősz halántékát. A távolból egy újabb aknavető dörrenése rázta meg a levegőt, mire a fali vakolat finom hóként hullott a vállára.
– Akkor a hazáért harcoltunk. – mondta Mihály bácsi és szemei elrévedtek, mintha a múlt ködébe nézne. – De itt… itt más van a levegőben, fiam. Én már öreg vagyok, a lábaim alig bírnak el. – mondta kicsit elgondolkodva. – De amikor október huszonharmadikán láttam, hogy a lyukas zászlót emelitek a magasba, a szívem úgy megdobbant, mintha újra húszéves lennék. A Magyar Szabadságnak élnie kell! Ti nem egy parancsnak engedelmeskedtek. Ti a saját lelketeknek engedelmeskedtek. És az ilyet semmilyen tank nem tudja eltaposni. Lehet, hogy a testet megtörik. De a hit, az megmarad a falakban.
Ilona végzett a kötözéssel, és János mellé lépett a lőrésként szolgáló falrepedéshez. Arcát koromcsíkok és a kialvatlanság sötét árnyékai fonták be, mégis volt valami megrendítő, szinte szakrális tisztaság a tekintetében. Szemei az utca végén kavargó, gázolajszagú ködöt pásztázták.
– Szerinted… emlékezni fognak ránk? – kérdezte halkan. Egy kósza szélroham belekapott a hajába, néhány barna tincset az arcába fújva. – Nem a neveinkre. Kit érdekel a név, amikor sokan a terekre kapart sírokban fekszenek? Hanem arra, amit itt akartunk. Hogy csak… élni szerettünk volna. Félelem nélkül. Szabadon.
János felnézett a szétlőtt tetőszerkezetekre, a csupasz, fekete gerendákra, amelyek úgy meredtek az ég felé, mint a segítségért kiáltó, megcsontosodott kezek.
– Nem tudom, Ilu – mondta János, és hangjában a drámai bizonyosság keveredett a sorsszerű beletörődéssel. – Talán a történelemkönyveket ők írják majd. Talán elhallgattatnak, hazugnak neveznek mindent, amit itt tettünk és mondtunk. De a macskakövek, ezek a megsebzett falak… ezek magukba szívták a hitünket. Aki egyszer végigsétál ezen az utcán, harminc vagy ötven év múlva, az érezni fogja a levegőben. Megáll majd, mert megborzong a háta. Tudni fogja, hogy itt nem suhancok, hanem óriások jártak.
Mihály hátrafonta a kezét, és egyenesen a ködbe nézett.
– Igen – suttogta az öreg. – A kövek nem felejtenek. Én elmondom a pincében lévőknek. És ők elmondják a gyerekeiknek. A fegyver elhallgathat, de a szó átél mindent.
A villamos túloldalán, a romos barikád mögül felcsattant egy rekedt parancsszó: „Készülj! Jön a dög!”
A ködből lassan, fenyegetően rajzolódott ki a szovjet T–54-es harckocsi zöldellő, rideg, sziluettje. Az acélszörnyeteg hosszú lövegtornya lassan, mechanikus zümmögéssel fordult meg a szűk utcában, és vakon, de csalhatatlanul célba vette a könyvesbolt sarkát, a barikádjukat.
Ilona ránézett Jánosra. Nem volt a szemében pánik, sem gyerekes félelem, csak egy mély, megváltoztathatatlan szomorúság és az a méltóság, amit semmilyen birodalmi túlerő nem vehetett el tőle. Megfogta János szabad, jéghideg kezét, és egyetlen, hosszú másodpercre megszorította. A bőrük érintkezése volt az utolsó melegség ebben a fagyos világban.
– Akkor hát ne hagyjuk, hogy elfelejtsék! – suttogta a lány, és egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly suhant át az arcán. – Nincs visszaút! – miközben felvette a sebesült fiú PPS géppisztolyát.
– Jól áll a kezedben Ilu! – Mondta János egy apró csibészes mosollyal a száján. – Nagyon szép vagy ma! Gyönyörű nap a mai. – mondta a lánynak, miközben az utca túloldalán eldördült a harckocsi löveg.
Author: Thiesz János
Thiesz János vagyok, Kalocsán élek. Szeretem a természetet, amit általában kerékpárral járok. Sok gondolat és írás a természetetjárás közben születik meg. Az irodalom mellett a történelem iránti rajongásom is gyakran visszaköszön az írásaimban.