Elmentem, bár maradhattam volna
s odabent a tűz kihült,
Nincs már fatörzs, korhadatlan,
mit megmászhatnék egyedül.
S az erős karok,
mik leemeltek a diófa ágáról,
ráncosan pihennek a kanapén,
a bajusz is már színtelen.
A puha ujjak odaátról a könnyet nem törölhetik,
a tekintetem túláradt patak.
A felbújtó ragyogó kék szeme
üvegek mögé kényszerült.
Nem lehetek többé virággyűjtő leány,
az aszály porrá szárította a Berettyó partját,
s a sóvirág mezők is szűrkébe fordultak.
A jószág nem járja körbe az utcákat,
a porta némán hallgat.
A tükör egy másik arcot mutat,
hisz a világ is más.
S ahogyan a házak a földbe olvadnak,
gyökértelenné teszi a jelen a múltat.
Az agy eljátszik velem,
s ahogy a könnyem ajkam sarkán megpihen,
érzem a zsenge kukorica, és a dinnyeföldek illatát.
Author: Veress Zita
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
