A barokk festészet az időben lejátszódó cselekményt, a történést akarja bemutatni, még akkor is, ha portrészerűen csak egyetlen alakot vagy pl. valamilyen tájat ábrázol. A térben szabadon áramló, lendületes vonalvezetést kedveli. Megmozgatja a formát s ennek érdekében előszeretettel aknázza ki a fény és az árnyék festői ellentétét. A művészet a legjelentősebb megbízásokat a főúri megrendelőktől és az ellenreformációs egyháztól kapja. Mindenekelőtt azt várják tőle, hogy a képzeletet megragadó, látványos alkotásokkal fokozza a hatás gazdagságát. Ez eléggé meghatározza a témáját és a módszereit. A művészet gyakran folyamodik a szemet megtévesztő illuzionisztikus formálás különféle eszközeihez. A kor racionális gondolkodásmódja azonban itt is érvényesül. A barokk illuzionizmus nem tagadja meg a valóságot; az érzékelés határait akarja kitágítani.

Témái:

• bibliai és mitológiai jelenetek - gyakoriak a telt, "rubensi" idomok
• főúri portrék - gazdagság érzékeltetése ruhákkal, ékszerekkel
• csendéletek - újdonság a festészetben
• tájképek
• zsánerképek (mindennapi élet jelenetei)

Jellemzői:

• mozgásban való ábrázolás, dinamizmus
• gazdag, élénk színvilág
• fény-árnyék hatások maximális kifejező erejének felhasználása
• perspektíva-játékok
• kidolgozott részletek (pl. ruhák redőzete, mellékalakok, háttér, fénysugarak)
• érzelmek eltúlzott, patetikus ábrázolása (fontosak az arckifejezések)
• pompa, pátosz és színpadiasság, alakok eltúlzott pózai
• alakok és alakcsoportok bonyolultan összefonódnak

A műalkotások feladata az itáliai barokk festészetben elsősorban a rábeszélés, a meggyőzés, a példamutatás volt. Az egyik festői irányzat tehát azt tűzte ki célul, hogy a hivők tanulatlan tömegei számára is közérthetően, világosan, közvetlen hangon, reális módon dolgozza fel a szent témákat, s a bibliai alakokat nem idealizálta, nem emelte ki hétköznapi környezetükből, hanem a valóságos jegyek hangsúlyozásával bizonyította létezésüket. Úgy mutatta be a történeteket, mintha külön érvre, meggyőző bizonyításra sem szorulnának, anélkül is nyilvánvaló, a néző szeme előtt lezajló, valóságos események lennének. Caravaggio valószerű, eszményítés nélküli, naturális ábrázolásmódja e felfogás legjellegzetesebb példája. (illusztráció: Caravaggio: Izsák feláldozása,1595).

Caravaggio a fény-árnyék ellentétén alapuló barokk festésmód megteremtője. Műveit a naturalisztikus pontosság és a hatás érdekében felfokozott, önkényes fénykezelés jellemzi. Szívesen festett a hétköznapi életből vett jeleneteket. Stílusa a 17. század majdnem valamennyi mesterére hatott. Caravaggio: Bűnbánó Magdolna: a képen látható nőalak nem társasági dáma Magdolna pózában, hanem egy szomorú, magába roskadt parasztlány, számára idegen, drága öltözékben. Sem a Tizianónál megismert érzéki, sem az egyébként szokásos pátosz teli megjelenítés nem jellemzi a képet. Magdolna csendes bűnbánata hétköznapi valóság. A művészek másik csoportjának ábrázolásain az események a múlthoz kötődnek, történeti hitelüket az eltelt századok biztosítják, s az idő megszentelte élményt újra időszerűnek mutatják be. A festők így a reális vonások mellett az idealizálás, esetleg a stilizálás módszeréhez folyamodtak.

Andrea Pozzo: A jezsuiták hittérítő tevékenységének allegóriája. 1661-94., A San Ignazio főhajójának mennyezetfreskója, Róma

Az egyházi festményekben a mennyezetképek az első lépést jelentik abban a folyamatban, amelynek során a festett díszítmények egységes, a néző reális terének folytatását képező, azt kibővítő látszatteret teremtettek. A mennyezet freskói szinte megnyitották a teret, s azt az érzést keltették, mintha a szemlélő egyenesen az égboltig látna. Ez az ábrázolásmód a világi palotákban is gyakori volt.

IV. Henrik uralkodása idején a politikailag, gazdaságilag újjászerveződő francia királyságban a művészet is új irányban fejlődött tovább. Mindenekelőtt a "nyitottság", a legkülönfélébb tendenciák iránti fogékonyság, a hatások sokfélesége feltűnő. Tovább élt a manierizmus, és az itáliai befolyás - mint a kultúra minden területén - erős maradt. Erősödött azonban a németalföldi hatás is; északról egyre több flamand festő telepedett át - megbízások reményében - Párizsba. E művészek a 17. század elején már kisebb kolóniát alkottak. Kis méretű kabinetképeik nem a hagyományos vallásos vagy történeti témákat dolgozták fel, hanem a népéletből vett jeleneteket (zsánert) és tájábrázolást. A pontos megfigyelés, a valóság egyszerű tényeinek megörökítése, az előadás mértékletessége sajátos realista jelleget kölcsönöz e művészetnek. Néhány művész és alkotásaik, a francia barokk festők közül:

Charles Le Brun, legjelentősebb alkotásai dekoratív fal-, és mennyezetfreskói, melyeken a francia festészet hagyományai keverednek az olasz barokk elemeivel. 1662-től 14. Lajos első udvari festője. 14. Lajos apotheózisa c. képe a Szépművészeti Múzeumban van. A vászonra festett olajképen a Gondviselés megkoronázza a római ruhát viselő, lovon ülő királyt. A Gondviselés palástjából előjövő angyalok Franciaország ellenségeivel harcolnak, az oroszlánnal (Németalföld) és a sassal (Németország). Claude Lorrain, a francia barokk festészet másik jeles alakja. A 17. században egy kritikus azt kifogásolta a holland tájképeken, hogy túlságosan ragaszkodnak a valósághoz, pedig a művészet igazi feladat nemcsak a tárgyak helyes megfestése, hanem a helyes, megfelelő tárgyak ábrázolása. Ez a felfogás rámutat a korszak szemléletében lévő kettősségre: megkívánja a természet másolását, utánzását, de a "rideg" valóság helyett a megszépített, idealizált valóságot igényli. Az effajta tájkép elvágyódást jelent a szürke hétköznapok világából, térben és időben eltávolodik a jelentől, és egy soha sem volt Árkádiát idéz fel. A szelíd, békés, táj az aranykor derűs, harmonikus, boldog életet jelképezi. Emelkedett, enyhén nosztalgikus hangulat, eszményien szép részletek, rendezettség jellemzi e festményeket. Sohasem hiányzik az emberalak: a kis figurák azonban hangsúlytalan helyen, oldalt, vagy a távolban helyezkednek el, csak színezik, érthetőbbé teszik a táj hangulatát. E műfaj egyik megteremtője és legköltőibb, legnagyobb hatású mestere volt Lorrain.  Rigaud Hyacinthe francia festő, korának egyik legjelentékenyebb portréfestője. Dekoratív külsőségekkel és biztos jellemábrázolással festette a francia udvar és arisztokrácia tagjait, többek között a "Napkirályt" is.

Angliában a portrénak a 16. század óta folyamatos hagyományai voltak, bár a miniatűrfestők kivételével - akik között neves angol művészek is akadtak - a legjelentősebb képviselői külföldiek, köztük több rendkívüli egyéniség.

William Hogarth (illusztráció - Korteshadjárat) volt az első, valóban angol művész, aki képeivel nemzeti festészetet teremtett. A festő számára a legfontosabb szatíráinak erkölcsi tanítása volt. Vizuális memóriájában különböző embertípusok százait őrizte. Hogarth valamennyi festményén elsősorban a téma erkölcsi tanulságait hangsúlyozza. Képei a valóságból vett jeleneteket olyan erővel idézik fel, hogy - alkotójuk szándékának megfelelően azonnali hatást érnek el. Hogarth tehát képeinek, metszeteinek életszerűségével, energiájával lendületet adott az új, 18. századi angol festészetnek. A portréfestészetbe és az életképfestészetbe szokatlan könnyedséget, közvetlenséget és mozgalmasságot hozott. Támadta "a fekete, sötét festményeket", a "halott Krisztusokat, Szent Családokat, Szűz Máriákat és egyéb gyámoltalanságokat", "melyekkel a régiségkereskedők elárasztanak bennünket, szegény angolokat, kihasználva a nagy olasz mesterek hírnevét". Bár Hogarth lényegében autodidakta volt, a legkiválóbb írók tartoztak baráti körébe - Swift, Defoe, Sterne -, közülük is kiemelkedik Fielding. Valamennyien nagyra becsülték.

Másik nagy angol festő, Thomas Gainsborough, aki szintén nagy portréfestő volt, de nem kizárólag az arcképfestésnek szentelte magát, művészi indulásakor ugyanis inkább tájképfestészettel foglalkozott.  Az angol festőiskola és talán az egész 18. századi európai festészet egyik legjobb portréja, alkotása - Mary Howe grófnő portréja. Csak Watteau műveihez mérhető e kép kifinomultsága és poézise. A hölgy helyzete és a tájképi háttér, a kép világos tónusa és a könnyű ecsetvonások megkülönböztetik az előző század nagy mestereinek műveitől. Gainsborough eredeti, modern, a jellemzés, a művészi szépség terén igényes festő volt. Lélektani megfigyeléseit és az ábrázoltat jellemző mozdulatokat is vissza tudta adni. A színek fontossága kissé feledésbe merült, de Gainsborough művein ismét teljes gazdagságukban ragyogtak fel, alakjait szívesen helyezte természeti környezetbe. Ő az igazi megteremtője az angol tájképfestészetnek. 

Németalföld hét északi tartománya, mely az 1609-es fegyverszünet után vált függetlenné Spanyolországtól, a 17. században történelmének, gazdaságának, kultúrájának aranykorát teremtette meg. A festőművészet legnagyobbjainak műveit lehetetlen festői témák szerint elkülönítve vizsgálni. Nem a művészet egy-egy ágára specializálódó mesteremberek ők, hanem egyetemes, a kor minden műfajának festői problémái iránt érzékeny tehetségek. Megoldásaik, eredményeik túlmutatnak a maguk korán, nagyobb összefüggésekbe illeszkednek, általánosabb érvényűek, mint a kortársak alkotásai. Németalföldhöz tartoznak, ahhoz a térséghez, amely csak kevéssel korábban vált ketté, két etnikailag nagyjából egységes, de társadalmilag, vallásilag különböző "országgá" - a barokk művészet legnagyobb mesterei: Flandriában Rubens és van Dyck, Hollandiában Rembrandt és Vermeer.

RUBENS

A művészettörténet a "legbarokkabb" alkotásoknak nevezi a kimagasló tehetségű németalföldi festő, Pieter Pauwel Rubens képeit. Rubens a déli, katolikus, spanyol uralom alá tartozó tartományban működött. Az abszolutisztikus hatalom, az ellenreformációban győztes egyház meghatározta megbízásainak jellegét, mondanivalóját, a feldolgozandó témát. Utolérhetetlen mestere volt a színgazdagság, a fény- és árnyékhatások, valamint a formák találékony alkalmazásának. Szerette a nagyszabású mitológiai témákat, a szenvedélyes jeleneteket. Életerőtől duzzadó alakjai a valóságot túljátszva mindig valami szerepet alakítanak. Káprázatos rajztudása azonban megmentette attól, hogy felszínes legyen. Művei a biztos komponálás, a tökéletes forma szemet gyönyörködtető szépségével hatnak. Rubens: A három grácia c. festménye, bizonyos tekintetben összefoglalja életművének egy fontos területét: páratlan a maga csodálatos ritmusával, érzéki remegésével. Állítólag e képen két feleségének a képmását társította össze a művész: balra Helene Fourment, jobbra Isabella Brandt látható. Ezeknek az arany és ezüst fényben fürdő aktoknak a túláradó érzékisége bizonyára jócskán megrémítette Helene Fourment-t, mert egy ízben a művész halála után már-már a tűzbe dobta e bűnösnek vélt vásznat. Medici Mária, 1622-ben képsorozatot rendelt a festőtől a Luxemburg palota számára. Rubens 1625-ben készült el a munkával; ma az együttes a Louvre-ban található. A részlet sziréneket és tritonokat, mitológiai tengeri lények csoportját mutatja be. A királyi pár magasztalására szolgáló, nagyszerű képsort a 17. századi dekoratív festészet legnagyobb remekeként tartják számon. Történelem és mitológia fonódik össze benne, allegorikus utalásokkal.

VAN DYCK

Bentivoglio bíboros arcképe

Anton van Dyck pályája kezdetén Rubens tanítványa volt. Később, I. Károly udvari festőjeként dolgozott Angliában. A flamand festő annyira azonosult az országgal és életének sajátosságaival, hogy szinte angolnak tekinthető. Arcképei hitelesek, nem szépíti a valóságot. Alakjait a beállítással, a mozdulat és a kéztartás választékos finomságával nemesíti előkelővé. Az ő művészete alapozta meg a következő évszázad jellegzetes angol portréfestészetét.
 

A holland festészet újszerűségét azok a változások magyarázzák, amelyek a műpártolás, megrendelés rendszerében, a társadalmi igényekben és - ezekkel összefüggésben - a művészi szemléletben bekövetkeztek. Feltűnő, hogy az egyházi megbízások teljesen elmaradtak: a református egyház tiltotta a képek vallásos tiszteletét, és templomaiban csak fehérre meszelt, puszta falakat tűrt meg. A megbízók így túlnyomó többségben magánszemélyek vagy testületek voltak. Az udvari, arisztokratikus műpártolás teljesen visszaszorult, jelentéktelenné vált. A polgársághoz tartozó festők tehát polgári megrendelőknek festettek, és a közös élményanyag, az azonos szemlélet révén hamar megtalálták az utat közönségükhöz. A középosztálybeli vásárlók inkább kis méretű képeket kívántak, hogy viszonylag szerényebb lakásaikban is elhelyezhessék őket. A mitologikus ábrázolások helyett főleg bibliai vagy a hétköznapi valóságot bemutató, a könnyen érthető témákat kedvelték. Nem ritkák a rejtett utalásokat, allegorikus motívumokat tartalmazó festmények sem. A műalkotást is árunak tekintették, gyakran pénz helyett adósság kifizetésére használták, s elfogadták kölcsönök fedezeteként is. A festmények nemritkán spekulációs célokra szolgáltak, és általában jó befektetésnek számítottak. A vásárlók nagy száma kezdetben jó, biztos megélhetést biztosított a művészeknek, de a század második felében komoly nehézségek forrása lett. Az igények növekedését tömegtermelés követte, amely a gyors munkát, a bevált formulák ismétlését és a műfajok szerinti specializálódást tette szükségessé, s a kísérletező kedv teljes feladását kívánta meg a festőtől. Egyetlen holland festő jövedelme sem közelítette meg az uralkodók, fejedelmek szolgálatában álló művészekét. A felvázolt társadalmi változásokkal magyarázható, hogy a holland festészetet a műfajok gazdagsága jellemezte.  A protestáns polgári szemlélet Rembrandt művészetét is determinálta - témaválasztását, feldolgozásmódját (egészen a késői, egyéni hangú művekig), társadalmi helyzetét, festői problémáit.

REMBRANDT

Rembrandt van Rijn a festészet történetének egyik óriása. Nála teljesebben és egyszerűbb eszközökkel senki sem tudta megmutatni az emberi lélek mélységeit. Csodálatos önarcképei és első feleségéről, Saskiáról festett portréi mellett leghíresebb csoportos arcképe az amszterdami lövészegylet tagjait ábrázoló. Az Éjjeli őrjárat címet viseli ez a kép, de a "belelátott" éjszakai környezet eltűnt, amikor 1946-ban sikerült róla eltávolítani a megsárgult lakkréteget; ez a festmény Rembrandt egyik leghíresebb alkotása. Nem nagyon tetszhetett a lövészegylet tagjainak a kész mű, mivel nem mindenki szerepel rajta teljes alakban, ahogy pedig a hagyományos holland csoportkép szabályai megkívánták volna. A művész a muskétásokat a város mindennapi életének egy mozgalmas jelenetébe illesztette bele. A vásznat sajnos megcsonkították, amikor a királyi palotába került. A fény-árnyék ellentéteire épített festmény mozgalmassága, első látszatra bonyolult szerkezeti felépítése, mély színeinek bensőséges ragyogása szokatlanul hatott az egyenlő megvilágítású és a szereplőket egyenlő hangsúllyal bemutató csoportképek divatjának korában. Lukács evangéliuma elbeszéli Jézus példázatát a tékozló fiúról, aki nem akarta kötelességét teljesíteni az apai házban. Elkérte örökségét, hogy messzi vidéken minél előbb önálló életet kezdhessen. A tekintélyes vagyonnal azonban nem tudott gazdálkodni, rossz társaságba keveredett, dorbézolt. Pénze fogytán alantas munkára kényszerült, és ekkor eszébe jutott, hogy otthon milyen szeretet vette körül. Bűneit megbánva hazatért tehát. Apja örömmel fogadta, megbocsátott neki. E történet az egyik leggyakrabban feldolgozott bibliai elbeszélés; a németalföldi művészetben több mint 120 ábrázolását ismerjük. Népszerűsége azzal magyarázható, hogy miként Kálvin is hangsúlyozta - jelképezi az Úr kegyelmét a bűnösök iránt, és azt, hogy mindig kész megbocsátani nekik. Rembrandt rézkarcán az elbeszélés utolsó pillanatait látjuk: a megtört, rongyokba öltözött fiú térde esik a ház elé kifutó apa előtt, s az szeretettel öleli magához. Jobbra egy szolga, az apa kívánsága szerint, új ruhát hoz a bűnösnek, mögötte az idősebb testvér keserű arccal lép ki az ajtón. Rembrandt alakjai nem olyan plasztikusak, nem olyan hangsúlyozottan erőteljesek, és közelebb kerültek egymáshoz. Statikus csoportjuk mély, bensőséges érzelmeket áraszt. Az idős férfi szépen formált tartása, ölelő mozdulata az apai szeretetet, a gyengédséget példázza. A korábbi évek felfogásától eltérően Rembrandt művéből ezúttal elmaradtak a széles gesztusok, a teátrális mozdulatok és az erős érzelemkitörések. A barokkra jellemző a lendületes vonalvezetés.

VERMEER

Vermeer a fény festője, azt a fényt keresi ami a tárgyakat elkülöníti. Meg akarja világítani a tárgyak lényegét. Képei látszólag életképek, ám mindegyikben van valami filozofikus elem. Leggyakoribb képei:  zenélő férfiak és nők, szolgálólányok munka közben, szerelmeslevelet olvasó vagy csipkeverő nők. Szinte minden jelenet ugyanabban a szobában játszódik. Műterem vagy A festő műtermében című kép, amelyet özvegye az 1676-ban készült leltárban Ars pictoria néven említ, egyes forrásokban A festészet allegóriája címen is szerepel. E sokatmondó elnevezés a múzsák jelképeire utal: Thália maszkjára és Eutherpe partitúrájára. Sokféleképpen próbálták már értelmezni ezt a zárkózott alkotást. Festői szemszögből nézve figyelemreméltó a hideg és finoman eloszló megvilágítás, amely a hátteret emeli ki, és a merész, sötét előtér, ami viszont a mélységet érzékelteti erőteljesen. A szakemberek úgy vélik, hogy a mű Vermeer utolsó alkotói periódusának a kezdetét jelzi; ez a korszak sokrétűbbnek mutatkozik az eddigieknél, azonkívül a művész itt már drámaibb hangsúlyt ad a távlatnak is. A tér immár végérvényesen úrrá lesz a szereplők fölött holott korábban még meghitt viszonyban volt velük.

A spanyol barokk legnagyobb festői El Greco, Diego Velasquez és Bartolomé Esteban Murillo.

EL GRECO

A krétai születésű görög festő velencei, majd római tanulmányok után Toledo városában alkotott. Egyéni, jellegzetes festésmódja miatt nem lehet maradéktalanul besorolni egyetlen festészeti stílushoz: egyesek manierista, mások barokk festőnek tekintik. Festményeit keskeny arcok, foltszerű ecsetkezelés és jellegzetes színvilág jellemzi. Stílusára a kifejező formálás, az emberi alakok sajátos megnyújtása jellemző. Fernando Nino de Guevara kardinális képmása - Greco portréfestészetének remekműve. Aranybrokát függöny előtt ül a bíborruhás toledói főinkvizítor. Fekete keretes szemüvege mögül nyugtalanítóan szegeződik tekintete a nézőre. Az egész alakos képmás igen ritka a festő alkotásai között.

VELÁZQUEZ

X. Ince pápa	Vénusz a tükörrel

Az arisztokrata családból származó Velázquez a spanyol barokk egyik legkiválóbb képviselője. Korai festményei vallásos, illetve hétköznapi témákat dolgoztak fel.  Udvari festő volt, legtöbb képén a királyi család tagjait örökítette meg. Portréi soha nem hízelgőek, szinte személytelen tárgyilagossággal a színekben megjelenő látványt rögzítette. X. Ince pápa, amikor meglátta tulajdon arcképét, melyet Velázquez festett (1650), így kiáltott föl: "Túlságosan is élethű!" Ez a portré a festő egész életművének egyik legkülönösebb darabja. A szinte vészt jósló tekintet átható és elviselhetetlen. A sokféle árnyalatú vörösök összhangja a csipkedísz fehér színével együtt mesteri színkezelésre vall. A Vénusz a tükörrel, melyet a spanyol festészet legszebb aktképének tartanak, a velencei festészet legjobb 16. századi Vénusz-ábrázolásaihoz csatlakozik. A rafinált kompozíció - hátakt, de arca a tükörben látható - jelképes tartalmú, a szépségről és a szerelemről szól. A festményt 1914-ben egy elszánt feminista megrongálta, csak 1966-ban, korszerű restaurálás után került ismét közönség elé. Velázqueznek még három aktjáról tudunk, valamennyit Rómában festette.

MURILLO

A sevillai festő számos festményt készített az egyház számára. Magas technikai tudással alkotott, képeit a mozgalmas ecsetkezelés, a magabiztos, mégis lágy körvonalak jellemzik, munkái szentimentális, álmodozó szépséggel telítettek. A vallási témájú képei mellett a csavargókat és hétköznapi jeleneteket ábrázoló munkái a legnépszerűbbek. Részletező, édeskés hangulatú, vallásos tárgyú Madonnái és játszadozó utcagyerekei Raffaello és Correggio képeinek hangulatát idézik. Művészete könnyed, kellemes színeivel, bájos típusaival a megszépített valóságot ábrázolja.

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász