|
Tölcsérfúvókával ellátott (párnás nyelvvel megszólaltatott) hangszerek - építési anyaguktól függetlenül – rézfúvós hangszerek néven is ismertek, mert mai változataik leggyakrabban rézötvözetből készülnek. Lényeges különbségük más fúvós hangszerektől nem anyagukban, hanem megszólaltatási módjukban van, ugyanis e hangszerek elsődleges hangforrása a hangszerjátékosnak az átpréselt levegő által rezgésbe hozott ajkai által keltett nyomásingadozás. A hangkeltés legtöbbször egy tölcsér- vagy csészeformájú fúvóka segítségével történik, de egy cső nyílása is betöltheti ezt a szerepet. Ez a rezgés egy gyakran összetett formájú, változó keresztmetszetű hangszertest, rezonátorcső különböző sajátrezgéseit, rezgési móduszait képes gerjeszteni, így zenei hangokat, hangsorokat lehet létrehozni. A keletkező hangmagasságokat ezen kívül esetenként hanglyukakkal (például cink), tolócsővel (például harsona), szelepekkel (például trombita) is lehet módosítani. A hangszereknek ezt a kategóriáját szokás még (tágabb értelemben vett) kürtök néven is nevezni. A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozása a fúvós hangszereken belül a trombiták fogalmát használja a hangszerek e kategóriájára. Ősi és népi hangszerek
CINK - besorolás szerint: fúvós, tölcséres fúvókájú, hangképző nyílásokkal ellátott leggyakrabban fából készült hangszer. Fából vagy fémből készült fúvókájuk hangképző tölcsérének fala erősen ívelt, üstszerű. Közepesen bő menzúrájú, kónikus furatú csőrendszerük nem szélesedik tölcsérré. A hangszertestbe fúrt lyukak révén a cinkek kromatikus játékra is képesek voltak. Szoprántól a basszus hangfekvésig különböző hangolásban gyártották őket. A 18. században főképp az egyházi zenében került alkalmazásra. A 19. században azonban több zeneszerző is a szimfonikus zenekar fúvós basszusaként alkalmazta. A század folyamán az ofikleidek illetve a tubák szorították ki a szimfonikus gyakorlatból. Johann Sebastian Bach és Georg Philipp Telemann is gyakran alkalmaztak kantátáikban cinket a kórus szoprán szólamával uniszónóban, sőt, néha szólószerepet is szántak neki. Scarlatti és Gluck operáiban is többször feltűnik. Az 1700-as évek során egyre inkább elveszítette jelentőségét. Napjainkban a historikus zenét játszó együttesek fedezik fel újra. FAKÜRT - eredeti formájában jelzőhangszer. Ritkábban bádogból vagy egyéb fémből, marhaszarvból, esetleg fakéregből, leginkább azonban fából készítik. Egyéb elnevezései: fakürt, havasi kürt, vízi duda. A kívánt méretnek megfelelő fát hosszában 2 egyenlő részre hasítják, a belsejét kivájják, majd újból összeillesztik, és háncstekeréssel, vesszőgúzzsal vagy vasabronccsal szorosan összekötik. A székely fakürt megegyezik azokkal a típusokkal, amelyeket Európa-szerte a hegylakók használnak. A havasi kürt megtalálható a szomszédos népek magashegyi csoportjainál is (gorálok, huculok, mócok, Naszód vidéki románok). Távolabb az Alpok, a Balkán hegyvidékein. Skandináviában is nyomon követhető. Pásztorok adnak vele hangjeleket, üzenetet egymásnak. Többnyire nem végig egyenes, hanem az alsó vége pipaszerűen felkunkorodik. Hossza 1,5–2,5 m körül van, és végig nyírfakéreg, ill. hársfakéreg tekerés fedi. A székelyek a hársfát szádok fának nevezik (innen a szádok kürt név). A megfelelő nyírfa-, ill. hárskérget fiatal fáról hántják le hosszú szalagokban, a fa törzsén körbe csigavonalban haladva, ugyanilyen csigavonalban tekerik fel a kürt fájára, miután annak eresztékeit olvasztott fenyőgyantával gondosan becsöpögtették. A Mátra vidéki fakürtökön bőr-, azaz szíjtekerés van, de ismerünk olyan alföldi és nyírségi származású fakürtöket is, amelyeknek külsejét viaszos vászon fedi. Az alföldi típusú fakürtök nagy részén – beleértve a mohácsi sokácok 3–4 m hosszú busó kürtjeit is – nincs semmiféle tekerés, hanem a hangszertest 2 darabja közé az összeillesztés helyére valamilyen tömítő anyagot. pl. gyékénylevelet tesznek, amely vízben áztatva megszívja magát és betömi a hézagot. Általában nemcsak az alföldi "vízi dudákat", hanem a gondosabban tömített havasi fakürtöket is gyakran kell vízben áztatni abból a célból, hogy fájuk megdagadjon, és apró réseik elduguljanak, vagyis hogy ne szeleljenek. Tompa, de átható hangja a havasokon vagy az Alföldön, megfelelő légköri viszonyok között 10–15 km-re is elhallatszik. E tulajdonsága miatt régebben országszerte kedvelt jelzőeszköz volt. Zenei célra csak mellesleg használták. Hangsora, Bartók megállapítása szerint, a 11. felhangig terjedhet. Ez a hangkészlet már dallamjátszásra is alkalmassá teszi. Ázsiában, Európában, Afrikában ősidők óta ismert hangkeltő eszköz.
OPHIKLEID - besorolás szerint: fúvós, tölcséres fúvókájú és hangképző nyílásokkal ellátott, fémből készült a billentyűs jelzőkürtök családjába tartozó hangszer. Fúvókájuk hangképző tölcsérének fala erősen ívelt, üstszerű. Közepesen bő menzúrájú csőrendszerük végig kónikus és a szárnykürtökhöz hasonló mértékben kiszélesedő hangtölcsérben végződik, natúr jelzőkürt volt az őse. A billentyűs kürtök a ventil kürtöket megelőzve alakultak ki. Létrejöttük oka a natúr hangszerek kromatizálására irányuló törekvés volt. A csőbe fúrt lyukak fedésével-nyitásával a hangszerben rezgő légoszlop hosszát lehetett változtatni. Szoprán hangfekvésben két különböző hangolású változata ismert. Ezek régebben a katonazenekarok kedvelt hangszerei voltak, ma már kornettek helyettesítik. A billentyűs kürtök mélyebb fekvésű rokonai az ofikleidek. Működési elvük megegyezik a szoprán változatokéval. Háromféle hangfekvésben készítették őket: alt, basszus, kontrabasszus. Az alt- és kontrabasszus ofikleidet csak a fúvószenekarok használták, azok is rövid ideig. Az előbbi bizonytalan intonációja, az utóbbi nagy levegőigénye és nehézkes kezelése miatt hamar kiesett a praxisból. A basszus ofikleid azonban népszerű volt nem csak a fúvószenekari gyakorlatban, hanem a szimfonikus zenekarok rézfúvós basszusaként is. Még az első tubák megépítését követően is számos zeneszerző alkalmazta a műveiben. Ma ezeket a szólamokat már tubákkal helyettesítik. SÓFÁR - ősi (ókori) zsidó hangszer: egy egyszerű kosszarv, melyet kürt módjára szólaltatnak meg. A tölcséres fúvókájú hangszerek családjába tartozik. A sófárt háromféleképpen szólaltatják meg, ezek a tkiá, a svárim és a truá. Tkiá – egyetlen éles, egyenes kürtszó a sófár első hangja. Svarim – 3 elcsukló, sóhajtáshoz hasonló hang. Truá – 9 apró, szaggatott hang. SZERPENT - besorolás szerint: fúvós, tölcséres fúvókájú, fából készült, hanglyukakkal, néha billentyűkkel ellátott mély hangolású kürtféleség. A 17-19. század folyamán volt használatban. Hangolása leggyakrabban B, néha C vagy D. Nevéhez méltóan kígyószerűen többszörösen síkban meghajlított formájú, bő menzúrájú, kúpszerűen szélesedő furatú. A fúvóka összekötő rézcsövön csatlakozik a testhez. A tölcséres fúvókájú, tehát rézfúvós hangszerekhez hasonlóan a hangszert a játékosnak a fúvókában rezgő ajkai között átpréselt levegő szólaltatja meg, de a mai rézfúvósoktól eltérően a fafúvós hangszerekre jellemző hanglyukakkal rendelkezik. 6 darab van ezekből, 2 hármas csoportot képeznek a játékos két keze számára. Később billentyűkkel is ellátták, ezek további, kézzel elérhetetlen távolságra lévő hanglyukak megnyitását tették lehetővé. Fúvókája lehet fémből, elefántcsontból vagy szaruból. Késői változatai már szakítottak hagyományos kígyóformájával, csak méretezésük, fogástechnikájuk maradt hasonló. Mai használatban lévő hangszerek
HARSONA - besorolás szerint: rézfúvós, tölcséres fúvókájú, tolócsővel ellátott, fémből készült hangszer. Az első tölcsérfúvókával megszólaltatott rézfúvós instrumentum, amely képes volt a kromatikus hangsor megszólaltatására. A harsona tolókát a zenész a jobb kezével mozgatja, míg a bal kezével tartja a hangszert. Egyes hangszereken a bal kéznél elhelyezkedik 1 vagy 2 szelep, melyeket a balkéz ujjai működtetnek. Ezek segítségével meg lehet még jobban hosszabbítani a hangszer csövét, amitől mélyebb hang keletkezik. Már a 15. században a csőhossz változtatását lehetővé tevő U alakú tolókával látták el, ami mindmáig jellegzetessége. A 16. században a harsonák (más néven pozan) diszkant, alt, tenor, basszus, kontrabasszus hangfekvésű tagjaikkal teljes hangszercsaládot alkottak. Ma a mélyebb fekvésű változatok használata az általános, amelyeket egy úgynevezett kvartventil segítségével egyesíteni lehet egyazon instrumentumon belül. A 19. század első felétől kezdődően ventillel felszerelt harsonákat is építettek. Ezek virtuózabb játékra voltak képesek, és zenekari használatuk egyre elterjedtebb lett. A ventilek alkalmazása révén azonban jellegzetes hangszíne megváltozott, és intonáció tekintetében szegényesebbé vált. A toló harsonák idővel visszakerültek a zenekarba. A reneszánsz és barokk szerzők egyaránt használták a kórusszólamok erősítésére. A barokk szerzők számos műfajban alkalmazták hangszíne miatt, önálló szerepet azonban csak a toronyzenében kapott. A klasszika idején a kürtökhöz, trombitákhoz hasonlóan zenekari színként jelent csak meg. Ez a hagyomány egyre több effektus használatával mindmáig töretlen, a romantikától kezdve már harsona-versenyművek is születtek. A 20. század során némileg módosult a hangszer feladatköre, felfedezték a benne rejlő groteszk természetet is, amelyet különleges fúvási módokkal vagy a tolócső folyamatos mozgatásával képzett fel- és lekonyuló hangokkal, glissandókkal lehet előcsalogatni. A dzsessz megmutatta, hogy a hangszer virtuóz, könnyed, improvizatív zenében is tökéletes. KORNETT - besorolás szerint: rézfúvós, tölcséres fúvókájú, szelepekkel ellátott, fémből készült hangszer. Fúvókájuk hangképző tölcsérének fala enyhén ívelt, kehelyszerű. Hangja telt. Könnyen megszólaltatható, mozgékony szólamok eljátszására kiválóan alkalmas, fúvásmódja megegyezik a trombitáéval. A hangszer őse a postakürt, ami egy francia eredetű, kör alakban meghajlított, natúr jelzőhangszer. Az alaphang által meghatározott felhangok megszólaltatására képes postakürtöket a 19. században látták el ventil szerkezettel. Így jött létre a kornettek családja. Miután a forgató ventilek mellett megjelentek nyomóventilek, a kornetteket inkább az utóbbi szerkezetekkel szerelték fel. A szoprán kornett neve is innen származik: Cornet a pistons, amelynek révén a köznyelvben ezt a hangszert általában pisztonként emlegetik (franciául dugattyút, rugós gombot jelent, ami a nyomóventil szerkezeti tulajdonságaira utal). Jellemzően magas fekvésű hangszer, különböző hangolásban gyártották. A trombiták mellett a magas hangolású szax kürtökkel is összetéveszthető. Utóbbi instrumentumok menzúrája szélesebb, fúvókájuk hangképző tölcsérének fala erősebben ívelt. Elsősorban Franciaországban vált népszerűvé, Berlioz, Meyerbeer, Bizet partitúráiban gyakran szerepel, szinte mindig együtt a (még szelep nélküli) trombitákkal. Ez volt a szimfonikus zenekarok legkorábbi szelepes rézfúvós hangszere, a szelepes trombita, a szelepes kürt csak jóval később vált a hangversenyzenében elfogadottá. A kornett kezdetben őrizte a postakürt kerek formáját, később trombitaszerűen lapított lett. Eredetileg szoprán és alt változatban készült, később a B hangolású vált általánossá. Elsősorban a 19. században volt népszerű, manapság a dzsesszben, a nyugati fúvószenekarokban használják. VADÁSZKÜRT - besorolás szerint: fúvós, tölcséres fúvókájú, fémből készült hangszer. Fúvókájuknak hangképző tölcsére egyenesen szűkül, pereme a tölcsérfúvókás hangszerek között a legvékonyabb. Szűk menzúrájú, kétszeresen hajlított csőrendszerük három szakaszból áll: kónikus - cilidnrikus - kónikus. A vadászkürtök fúvásmódja eltér a többi tölcsérfúvókás hangszerétől. Itt a fúvóka alsó peremét az alsó ajakra helyezik, míg a felső perem a felső ajak fölé kerül. Ezáltal az alsó ajak kevésbé képes a szabad mozgásra. Ez a technika jelentős szerepet játszik a kürtre jellemző puha hangzás létrehozásában. A hangszer tartása jellegzetes: a játékos bal kézzel fogja a csövet, míg jobb kezét az instrumentum hangtölcsérébe helyezi. Ha ökölbe hajlítja a kezét, létrejön az úgynevezett fojtás, amelynek segítségével lehetőség nyílik a - csőhossz által meghatározott alaphang részhangjaiként - megszólaltatható hangok félhangos mélyítésére. A vadászkürt sokféle hangolású natúr változata ismert. Az instrumentumok áthangolására szolgáló hangoló csöveket ezeken a hangszereken is alkalmazták. A ventillel felszerelt vadászkürtök jellemző vonásai megegyeznek a natúr változatokéival. A hangszer tartásából adódóan a ventileket - a többi rézfúvóstól eltérően - a kürt bal oldalára építik. A ventilek használata lehetővé tette a kromatikus hangkészlet megszólaltatását, és ezzel a különböző fekvésű hangszerek egyesítését. A natúr változatok már a 14. században feltűntek. Zenekari alkalmazásuk a barokkban kezdődött, és a klasszikus szimfonikus zenekarban vált általánossá. A romantikus zenekar a ventilkürtök használata nélkül elképzelhetetlen.
KÜRT - besorolás szerint: rézfúvós, tölcséres fúvókájú fémből készült hangszer, amelyet a játékos ajkának rezgésével szólaltat meg. Kör alakban meghajlított, hosszú, vékony csőből és hirtelen kiszélesedő tölcsérből áll (eredetileg állatszarv). A vadászkürtből alakult ki, a modern kürt szelepekkel van ellátva. A szelepes kürt feltalálása után 20 évvel, 1835 körül kezdett csak helyet kapni a szimfonikus zenekarokban. A duplakürt 1900 körül jelent meg, hamarosan felváltva a hagyományos F kürtöket. Gyakran kürtök néven nevezik a tölcséres fúvókájú hangszerek családját általában, vagy azon belül a kónikus, kúpszerűen táguló furatú hangszerek összességét, például a jelzőkürtök hangszercsaládjának tagjait (szárnykürt, tenorkürt, baritonkürt). A zenekarban általában használt hangszer a kettőskürt, amely valójában két egybeépített kürt. Szűk és nagyon hosszú csöve végén tölcsérré szélesedik. 4 szelepe közül hármat forgómozgással működtetve - a kromatikus skála megszólaltatásához használnak. A negyedik szelep a csőrendszer egy különösen hosszú szakaszát nyitja meg, mélyebb kürtre változtatva így a hangszert; ezért hívják kettőskürtnek. A hosszabb szakaszt meleg, sötét hangzások, a rövidebbet fényes, magas hangok megszólaltatására használják. Így a kürt parázsló hangszín-függöny és fényesen felvillanó hangzás teremtésére egyaránt alkalmas. A szimfonikus és fúvószenekarok fontos tagja, a fúvósötösben is szerepet kap. SZÁRNYKÜRT - tölcsérfúvókával ellátott, fémből készült hangszerek. Fúvókájuk hangképző tölcsérének fala a kornettnél íveltebb, kehelyszerű. Közepesen bő menzúrájú, végig kónikus csőszerkezetük (innen a kürt elnevezés) a kornettnél fokozatosabban és kisebb mértékben kiszélesedő hangtölcsérben végződik. A hangszer fúvásmódja megegyezik a trombitáéval. A szárnykürtök őse a natúr JELZŐKÜRT volt. Ez a kónikus csőrendszerű, éles, nyers hangszínű instrumentum volt talán a legkisebb ámbitusú rézfúvós. A hangszer kromatizálására való törekvések először a fúrt lyukakkal, billentyűkkel és üstszerű fúvókával ellátott billentyűs jelzőkürtök kifejlesztéséhez vezettek, a ventilek feltalálása után azonban megszületett a szárnykürtök családja. A különböző szárnykürtök a pikkolo hangfekvéstől a kontrabasszusig mindenféle hangolásban ismertek voltak. A rengeteg változat építési elveit egy párizsi hangszerkészítő, Adolf Sax egységesítette, valamint újításokat is bevezetett. Korszakalkotó tevékenységének köszönhetően ezeket az instrumentumokat szaxk ürtöknek is nevezik. A fúvós zenekar gerincét alkotó hangszerekké váltak, és a szimfonikus zenekarban is előszeretettel használják őket. A szárnykürt elbűvölően lágy hangjának legjobb kiaknázója a dzsessz.
TROMBITA - besorolás szerint: rézfúvós, tölcséres fúvókájú, szelepekkel ellátott, fémből készült hangszer. A trombitáknál alkalmazott fúvókák hangképző tölcsérének fala erősen ívelt, üstszerű. Pereme szélesebb, mint a kürtök fúvókájáé, csöve hosszának nagy részében henger alakú, utolsó negyedében tölcsérré szélesedik. Fúvásmódjának lényege az, hogy a perem mindkét ajkat fedi, és ebben eltér a kürtök fúvástechnikájától. Natúr változatait sokféle hangolásban készítették. Játéklehetőségeinek szélesítése érdekében születtek a harsonához hasonló toló szerkezettel felszerelt, valamint billentyűk segítségével fedhető-nyitható lyukakkal ellátott hangszerek. A 19. század elején feltalált ventil szerkezet beépítése volt az, ami maradandó újításnak bizonyult. Alkalmassá vált a hangszer a kromatikus hangkészlet megszólaltatására. Eleinte forgató ventileket használtak, de a nyomóventil (piszton) feltalálása után mindkét típus használata megfigyelhető a trombitaépítésben. A natúr és ventiles változatokat egyaránt készítették szoprán, alt, tenor, basszus hangolásban. A natúrtrombiták alkalmazása a műzenei kultúrában a reneszánsztól mutatható ki. Egyik legfontosabb alkalmazási területük egészen a 18. századig a toronyzene, szabadtéri fanfárzene volt. A barokk szerzők zenekari műveikben is szerepeltették, használatuk azonban a klasszikus szimfonikus zenekarban vált általánossá. Jellegzetes, erőteljes, fényes hangjával kitűnik. Magas hangjai áthatóak, az alsók bár fénytelenek, de különleges hatásokra ezek is jól használhatóak. Ma jellegzetesen zenekari hangszer, bár szólóra is alkalmas. Hangszíne a tölcsérbe helyezett különböző tompítókkal módosítható. A kúpalakú éles tompító átható, sötét; a hus-hus tompító lágy és zümmögő hangot ad a hangszernek. A tánczenekarban gyakran élnek ezzel a hangszínnel. A zenekari muzsikában két további trombitát hallhatunk még: a kicsi, magas D-trombitát,és a nagy Esz-basszustrombitát. TUBA - besorolás szerint: rézfúvós, tölcséres fúvókájú, szelepekkel ellátott, fémből készült hangszer. Fúvókájuk hangképző tölcsérének fala a szárnykürtökhöz hasonlóan íveltebb, kehelyszerű. Bő menzúrájú, végig kónikus csőrendszerük a különböző mértékben kiszélesedő hangtölcsérben végződik. Fúvásmódjuk megegyezik a trombitákkal. A tuba tulajdonképpen gyűjtőneve a fentebb ismertetett fizikai tulajdonságokkal rendelkező mélyebb hangú rézfúvós hangszereknek. Eredete szerint az ókori Róma egyik mélyhangú katonai jelzőhangszere volt. Az első tubákat 1830 és 1840 között készítették német hangszerkészítők. A 19. században, a ventilszerkezet feltalálása után alakították ki a ma is használatos tubák első típusait. A század folyamán magasabb hangfekvésű (bariton, tenor) változatokat is készítettek. 2 alapforma ismert: egyik az ölben tartható változat, a másik a katonazenekarok számára készített vállon hordozható, úgynevezett helikon forma. A kornett család és a szárnykürtök mélyebb tagjait is szokás a tubák közé sorolni. A tubáknak az a híre, hogy afféle zenei elefánt, holott hangja nem szükségképp lomha, játszhatnak rajta könnyedén és fürgén is. Általában egyesével szerepeltetik, a rézfúvós együttesekben esetenként két tubát írnak elő, egy Esz és egy B tubát, amelyeket néha meg is dupláznak. A WAGNER-TUBA (vadászkürt tuba) tölcsérfúvókával ellátott, fémből készült hangszer. Szűk menzúrájú kónikus csőrendszerük egy kevéssé és egy erőteljesebben táguló szakaszból áll, amely tubaszerűen kiszélesedő hangtölcsérben végződik. Ezek alapján a tubák családjába is sorolhatnánk, de fúvókájuknak sajátosságai, játékmódjuk inkább a kürthöz teszi hasonlóvá őket. Fúvókájuk hangképző tölcsérének fala egyenesen szűkülő, mint a kürtöké. Hangszínét döntően befolyásolja a fúvóka formája. Megszólaltatásuk is a kürt fúvásmódjával történik. Az elkészítés ötlete Richard Wagner fejében született a A Nibelung gyűrűje írásakor. Olyan hangra volt szüksége, amely nem annyira fényes, mint a vadászkürtöké, viszont nem is olyan tompa, mint a tubáké. Ezen kívül szélesebb dinamikai lehetőségekkel kell, hogy rendelkezzen. A fizikai megvalósítást 1853-ban Adolphe Sax végezte el. Tenor és basszus fekvésben került megépítésre. Wagner után Anton Bruckner használta 3 utolsó szimfóniájában, majd Richard Strauss a Don Quixote és Heldenleben című műveiben, de alkalmazta még Igor Sztravinszkij, Bartók Béla és Edgard Varése is.
|
